1918 októberére nyilvánvalóvá vált, hogy az Osztrák Magyar Monarchia a háborút elveszítette, s az is, hogy a Birodalom széthullik, területén független nemzetállamok jönnek létre.

Az embereknek – különösen a véres harcokból hosszú idő után hazatérő katonáknak – elege lett az elhúzódó háborúból és a vele járó nélkülözésekből. Sorozatos tüntetések kezdődtek Pesten, amelyek különösen akkor erősödtek fel, amikor az uralkodót, IV. Károly képviselő József főherceg az október 24-én ellenkormányként megalakított Magyar Nemzeti Tanács vezetőjét, Károlyi Mihályt nem akarta miniszterelnökké kinevezni. Károlyi programjának legfontosabb céljai az önálló, független Magyarország megteremtése, az általános, egyenlő, és titkos választójog, nagyszabású birtok- és szociálpolitikai reformok és az egyesülési, gyülekezési szabadság bevezetése, a cenzúra eltörlése, a nemzetiségekkel való megbékélés, az újonnan szerveződő nemzetállamok elismerése volt.

A Károlyi programjával szimpatizáló, utcára vonuló katonák letépték sapkájukról a Monarchia és Károly király jelvényeit, s a helyére őszirózsákat tűztek. Számukra mindennél fontosabb volt a háború azonnali befejezésének követelése, hiszen – annak ellenére, hogy Ausztria október 29-én elküldte Olaszországba a fegyverszünetre vonatkozó bejelentését – magyar hadtesteket még mindig indítani akartak a frontra.

A forradalom alig három napig tartott, október 29-én a Lánchídnál kezdődött, ahol a rendőrök a tüntetők közé lőttek és október 31-én, Károlyi miniszterelnökké történt kinevezésével véget is ért. Ezen a napon máig tisztázatlan körülmények között egy közkatonákból álló különítmény meggyilkolta Tisza István volt miniszterelnököt, Károlyi legnagyobb politikai és személyes ellenfelét.

Szentendrén a közeli fővárosban történt események nem éreztették hatásukat, bár a háborús nélkülözések miatt a városban is általános volt az elégedetlenség. A kis lélekszámú település problémáit a városvezetőség viszonylag könnyen át tudta tekinteni és az elégedetlenkedőket meg tudta fékezni.

Horváth Levente helyi lakos így emlékezett a Szentendrén történtekre:

„A Budapestre bejáró dolgozók még rendesen bementek reggel a hévvel. Délelőtt azonban hirtelen leállt a vasúti forgalmunk, vonat nem jött, nem ment, s minden telefon összeköttetésünk megszűnt a fővárossal.[…] A Bogdányi utcában, az akkori fűrészgyár előtt összecsoportosult több száz vidám géppuskás, boldogan, bicskával, bajonettel szaggatták le sapkájukról „K” betűs, vagyis Károly királyt hirdető sapkarózsát, azt csizmával, bakanccsal taposták a sárba és helyébe sapkájukra fehér őszirózsát tűztek.[…] Kora délután jöttek gyalogosan a Budapestre járó dolgozók, akik elmesélték a budapesti eseményeket, amit mi már hallottunk a géppuskásoktól.”

A városvezetés, amely eddig hivatalosan nem vett tudomást a Budapesten lezajlott változásokról, csak felsőbb utasításra kezdte meg az intézkedéseket. Agorasztó Tivadar Pest megye alispánja telefonon felszólította Dr. Antolik Arnold polgármestert, hogy alakítsák meg a helyi Nemzeti Tanácsot. Antolik összehívta a város vezetőit, akik megszavazták, hogy csatlakoznak a Magyar Nemzeti Tanácshoz és letették az esküt. A város vezetősége természetesen nem vált ilyen hirtelen Károlyi hívévé, de remélték, hogy az új szervezet révén a helyükön maradhatnak. A régi hivatalnokokon kívül a Tanács tagja lett dr. Kucsera Ferenc káplán, a Szentendrei Néplap szerkesztője. A Tanács elnökévé dr. Péchy Henrik főorvost választották. Mivel Péchy járatlan volt közigazgatási munkában, kérésére alelnökké neveztek ki Lejtner Samut, a város anyakönyvvezetőjét, aki egyúttal az önkéntes tűzoltók parancsnoka is volt.

Az újonnan felállt Szentendrei Nemzeti Tanács tagjainak politikai beállítottsága nem követte Károlyi és köre liberális polgári demokrata nézeteit, közülük az egyetlen baloldali beállítottságú dr. Horváth Ákos volt. A formális lépés nyomán azonban az addig meglehetősen erőtlen szociáldemokraták akciókat hirdettek, melyek célja a fokozatos hatalomátvétel volt. November 3-án népgyűlést hívtak össze a város főterére.

A már korábban idézett Horváth Levente így írt erről:

 „A tér közepén pódiumot emeltek a szónokok számára… Először Leposchan Vazul köszöntötte a téren levőket magyarul és németül. Majd Kiss Mátyás cipészipari szaktanár, a későbbi direktóriumi elnök […] ismertette a nagy nap […] sürgős teendőit. […] A gyűlés befejezéséül Stánkovics Miroszláv helyi szabómester szerb nyelven is szólt a közönséghez.”

Ez a népgyűlés kimondta, hogy nem fogadják el a polgármester által kijelölt Nemzeti Tanácsot, ezért Péchy Henrik kénytelen volt baloldali gondolkozású tagokkal bővíteni a testületet. A következő, november 6-dikai népgyűlés után – talán Szentendre történetében először – már kétkezi munkások is bekerültek a város vezetésébe.

A november 14-én megalakították a közrendészeti-, élelmezési-, és jóléti bizottságot. Ugyanezen a napon a Magyar Nemzeti Tanács felszólította az ország valamennyi nemzeti tanácsát, hogy csatlakozzanak ahhoz az elhatározáshoz, hogy Magyarország jövendő államformája köztársaság legyen. A szentendrei tanács elfogadta az indítványt, de dr. Péchy Henrik lemondott elnöki tisztéről.

November 17-én már a városháza udvarán tartották meg azt a népgyűlést, amelyen közfelkiáltással megválasztották a Nemzeti Tanács helyébe lépő Néptanácsot. Elnökévé a frontról akkor hazatérő, sokgyermekes, szegény ügyvédet, dr. Krajnai-Hundolin Lajost választották. A Néptanács bizalmatlanságot szavazott a város „legreakciósabb” vezetőinek. Ekkor már a tagok között találjuk a Tanácsköztársaság későbbi aktív szereplőit.

Az elkövetkező három hónapban a város vezetőségébe – folyamatos személycserék során – egyre radikálisabb baloldaliak kerültek. 1919 februárjában Munkástanács alakult. Március 16-án rendkívüli ülésen felmentették tisztségéből dr. Antolik Arnold polgármestert és a városi rendőrkapitányt is.

*

1919. március 21-én, miután megkapta a Wix-jegyzéket, Károlyi Mihály lemondott a miniszterelnökségről, a hatalmat átadta a szociáldemokratáknak. Ők azonban – nem vállalva az egyedüli felelősséget – szabadon engedték az addig a Gyűjtőfogházban bebörtönzött kommunistákat, megegyeztek velük, s Kun Béla még aznap kikiáltotta a Magyar Tanácsköztársaságot.