A törökök kiűzése után az ország középső részén – a hódoltsági időkben is gyarapodó, mindvégig a szultánoknak adózó alföldi khászvárosokon kívül – többségükben gyéren lakott, vagy teljesen elnéptelenedett falvak maradtak. A Habsburg Birodalom számára létfontosságú volt, hogy „éléskamrája” legjobb termőföldjein lévő, a 17. század végére munkáskezek nélkül maradt településeket benépesítse.

A Hódoltsági területekre újonnan betelepedő népek első nagy hulláma déli irányból érkezett. A délszlávok – dalmátok és szerbek, a korszak általános szóhasználata szerint „katolikus és ortodox rácok” – nem a Habsburgok tudatos betelepítései következtében foglaltak nálunk új hazát: a nagy szerb menekülést, a „velika seoba srba”-t nem várt háborús események váltották ki.

A Szent Liga hadseregének Magyarországot a török alól felszabadító sikerei nyomán I. Lipót osztrák és német-római császár a Balkánt még mindig megszállva tartó Oszmán Török Birodalom elleni harcra szólította fel az addig – a fel-fellángoló lázadások ellenére – a törökökkel viszonylagos nyugalomban együtt élő lakosságot. Lipót terve az volt, hogy a – helyiek és a szövetségesek együttműködésével – felszabadított balkáni területeket hazánkhoz hasonlóan ugyancsak a Habsburg Birodalomhoz csatolja. Cserébe kiváltságokat és az ortodoxoknak szabad vallásgyakorlást ígért.

XIV. Lajos francia uralkodó (a Napkirály) azonban – hogy megakadályozza a Habsburgok balkáni térnyerését –, megszegte a török ellenes háborúk érdekében XI. Ince pápa kérésére 1684-ben, 20 évre megkötött fegyverszünetet és háborút indított a Német-Római Császárság ellen. A szövetséges seregek jelentős részét át kellett csoportosítani az új, immár nyugat-európai hadszíntérre. Az 1688-ban felszabadított Nándorfehérvárt (Belgrádot) 1690 októberében a törökök visszafoglalták.

A lényegében cserbenhagyott szerbeknek – joggal félve a törökök bosszújától – menekülniük kellett. A legújabb források szerint 20-30 ezer ember hagyta el ekkor lakóhelyét, gyalog, lóháton, szekerekkel, hajókkal, éppen úgy, ahogy az a 200 évvel később készült festményen is látható.

A szeoba kezdetének 1690. szeptember – októbert, Belgrád újbóli török ostromát és megszállását tekinthetjük, 1691 áprilisában pedig ifjabb Zichy István, Szentendre akkori földbirtokosa már 6000 Szentendrére menekült szerb befogadását említi. Hol és milyen körülmények között vészelhették át – a valamivel kellemesebb, déli éghajlathoz szokott emberek, köztük nők, gyerekek és idősek – ezt az első, bizonyára rettenetes telet egy alig néhány portával és házzal rendelkező, elpusztult faluban? Erről a ma magyar nyelven olvasható források nem beszélnek, de arról igen, hogy szinte azonnal megkezdődött az új házak és az első, még fatemplomok építése.

A menekülőket III. Arsenije Čarnojević (Csarnojevics Arzén) ipeki pátriárka vezette, aki I. Lipóttal folytatott tárgyalási során elérte, hogy a lakóhelyükön maradó szerbségnek megígért kiváltságokat és adómentességet a Magyarországra települtek is megkaphatták. A szerbek által benépesített falvak és városok között Szentendre kiemelkedő jelentőségét a Szerb Ortodox Egyházban 1690-től betöltött fontos szerepe biztosította. A szeoba után a pátriárka kíséretében érkező szerb vezető réteg itt, a Beogradska templom környezetében rendezkedett be. 1692-ben Szentendrére helyezték át a török időkben még Budán működő szerb ortodox püspökséget.  a pátriárka lakóhelye is Szentendrén volt 1739-ig, ekkor a patriarchátus központjának a szerb területekhez közelebb fekvő Karlócát jelölték ki.

Csarnojevics Arzén sokat tartózkodott a városban, rezidenciája a Beogradska templom kertjében egy egyszerű épületben volt. Gyakran elmélkedett a mai Szabadtéri Néprajzi Múzeum fölött fakadó forrásnál, melyet – és a forrás által is táplált patakot is – az egyházfőre emlékezve nevezték el Sztaravodának, azaz Öregvíznek.

A szerbek 1690-ben magukkal hozták Ravanicából az 1389-ben a törökök ellen vívott (első) rigómezei csatában elfogott és lefejezett, később az ortodox szentek sorába emelt Lázár nagyfejedelem hamvait. A szerb ellenállás felerősödésének kezdetétől ugyanis a felbőszült törökök – hogy megalázzák és megtörjék a szerb népet – minden szent helyet, ereklyét, egyházi és nemzeti szimbólumot igyekeztek elpusztítani. Csak az maradhatott meg az utókornak, amit a menekülők magukkal tudtak hozni.

A Lázár-ereklye számára a Duna parton Szent Lukácsnak szentelt fatemplomot építettek, s miután a földi maradványokat hazavitték Szerbiába és a templomot lebontották, egy szépen faragott kőoszlopon álló vaskereszttel jelölték meg Lázár nagyfejedelem egykori nyugvóhelyét.

Szent Lázár ereklyéjének Szentendréről való visszatérése (1699) után a szerémségi Vrdnikben, a Ravanica kolostorban temették el. Sírja mellett – özvegye kívánsága szerint – mindaddig gyertyáknak kellett égni, amíg Szerbia végleg fel nem szabadult a törökök alól. 1942-ben, hogy a II. világháború pusztításaitól megóvják, a belgrádi székesegyházba szállították az ereklyét, mely csak 1997-ben, Szent Lázár halálának 600. évfordulóján került vissza végső nyughelyére, a közép-szerbiai Ravanica kolostorba.

Szent Lázár ma is a szerb nemzeti egység és szabadság egyik legfőbb jelképe, ünnepe minden év június 28-án van.