A Római Birodalom összeomlása, kettészakadása (395) és a magyar honfoglalás (896) között eltelt 501 év helyi történetének áttekintéséhez az előkerült régészeti leletek csak kevés és töredékes támpontokkal szolgálnak. Ebben a — Kárpát-medencében írásbeli emlékezet nélküli — fél évezredben emberek, embercsoportok, népek nagyon rövid időn belül óriási távolságokat tettek meg. A vándorlás fő útvonalai: kelet-nyugati irányban a kínai határtól a Kárpát-medencéig, majd hadjáratokban Itáliáig és Galliáig (hunok), Germániából az Al-Dunáig, majd Közép- és Nyugat-Európán és a mai Spanyolországon át Afrika északi részéig (vandálok). Az ugyancsak germán gót törzsek (osztrogótok és vizigótok) Skandináviától a Kaukázusig, majd onnan a mai Kelet-Törökországba, más csoportjaik a Kárpát-medence érintésével a Földközi-tenger és az Atlanti–óceán partjaiig jutottak el. Tették ezt hódító népként, mint a hunok, vagy leigázva, esetleg az erősebbekkel szövetségre lépve, hadjáratok közreműködőiként (gepidák), de legtöbbször otthonaikból elűzve, hozzátartozóikkal együtt új, letelepedésre alkalmas helyet keresve.

A kor régészeti kutatásait rendkívül megnehezíti, hogy a hun terjeszkedés kezdetétől (375 – az osztrogótok legyőzése) a Barbaricum területén sorra megszűntek az addig ott élő törzsek állandó települései és temetői, mert a népek szüntelen mozgásban, vonulásban voltak. Ettől a kortól kezdődően hatalmas területen szétszóródva legtöbbször csak néhány sírból álló temetők kerülnek elő, melyek leletei — a hunoké, és a legyőzött, velük szövetséges népekhez tartozóké egyaránt – nagyon hasonlóak, mert az ékszerek és más használati eszközök ugyanazokból a kézműves és kereskedelmi központokból származtak.

A magyarság is a népvándorlás korban indult el az őshazából, hogy a Kárpát-medencében új hont találjon, eredetünk, más népekkel megkötött szövetségeink, utunk során kialakult kapcsolataink sok tekintetben még nem ismertek. A hiányosságok az egyoldalú tudományos szemléletben is kereshetők: a 19. századtól kezdve hivatalosan kizárólag az összehasonlító nyelvészet megállapításait fogadták el. A finnugor nyelvrokonság azonban nem ad kielégítő választ a magyar nép eredetének még ma is nyitott kérdéseire. A Természettudományi Múzeumban a közelmúltban elindult, a honfoglalás kori sírok csontjait vizsgáló antropológiai – archeogenetikai kutatások talán bővebb adatokkal szolgálnak az őshaza pontosabb meghatározásához is.

A csak a leletekkel igazolható tényeket elfogadó régészek, a dokumentumokat értelmező történészek, a hivatalos állásponttal ellentétes nézeteket valló kutatók, valamint a nem egyszer kalandos, áltudományos elméleteket hangoztató civil  „őstörténészek” véleménye a hun – avar – magyar kapcsolatok kérdéskörében a leginkább eltérő.