Szentendre középkori történetének időrendben második, a Pannonhalmi Főapátság levéltárában fennmaradt dokumentuma egy 1146-ban készült végrendelet, amelyben egy Fulko nevű, idegenből Magyarországra települt hospes (vendég) hagyatkozik javairól. Az iratban – a ma ismert források között elsőként – már a település neve, Sancti Andrea, azaz Szent András is szerepel. Ezért ezt az oklevelet gyakran „Szentendre keresztlevele”-ként is említik.

A latin nyelven írt szöveg magyar fordítása:

„Legyen ismert a szent hit minden tisztelője előtt, hogy én, Fulco vendég, jövetelem első idejében az íródeáki szolgálat foglalatosságával Álmos herceghez csatlakoztam, az ő távozása után azonban Szerafin esztergomi érseknek, majd pedig a veszprémi egyház főpapjainak, tudniillik Máténak és Nánának, Martyriusnak, Péternek és Pálnak – Isten a tanúm rá – híven és örömmel szolgáltam egészen az öregkorig. Ebben tehát azokról a dolgokról, melyeket a fentebb mondott atyák idejében evilági erőfeszítéssel összegyűjtöttem – miután az összes test útját lelkileg fontolóra vettem, és ezen (javaim) árán az égi javak megszerzésére törekedtem –, a legkönyörületesebb Géza király kegyének megtartása mellett Szent Márton Pannóniai monostorának felajánlkozva ilyenképpen rendelkeztem. Először is azt a birtokot, mely Táton van, az udvarházat három emberrel és a ház összes felszerelésével, valamint egy hat pénzzel tartozó szabad emberrel, három szőlőt, rétet szántófölddel a pannóniai egyház Szent Márton (védőszentjének) adtam át. Ugrin ispán monostorának pedig, mely a Vértes hegynél fekszik, a rétet és a négy márkáért vásárolt szántóföldet rendeltem örök birtokul. Azt a részben vásárolt, részben pedig – tudniillik István és Béla – királyok kegyéből nekem átengedett birtokot azonban, amely Vámán van, egyetlen leányomnak engedem át azzal a feltétellel, hogy ha Isten irgalmából fia lenne, örökség jogán birtokolja azt, ha pedig örököse nem lenne, Szent Márton fentebb mondott egyházának a tulajdonába kerüljön. A fák gyümölcsének pedig Szent Márton egyházáé legyen a fele része, leányom pedig, amíg él, a másik rész fölött rendelkezzék hatalommal.
Ez a Duna menti Szent András (Endre) püspöki udvarházában történt, az Úr megtestesülésének 1146. esztendejében, Géza királynak pedig a hatodik (uralkodási) évében, midőn az esztergomi szent egyháznak Macharius érsek állt az élén, Belos volt a nádorispán, Cadarius az udvarispán.
És hogy még tartósabban megerősítést nyerjen, a királyi pecsét kerül alkalmazásra, azon előkelők tanúskodása mellett, akiknek a nevei itt vannak feljegyezve.
Péter ispán, László herceg (tanító)mestere; Pál ispán, Miklós fia; Givra ispán; Bacha, a király kamarása; Cherubin, a király káplánja; Ynam; Melchisedek; Benedek; Áro, Gervasius; a király jegyzője Barnabás, ezen hártya írója és megpecsételője.
Ha pedig valaki vakmerőn vagy elhamarkodottan ezen királyi rendeletnek ellene kívánna mondani, az egész egyház isteni átka alá essen, és ötven font aranyat fizessen a királyi felségnek.”

Ki lehetett Fulko, a magát vendégnek – idegennek – nevező személy? Származására vonatkozóan több vélekedést ismerünk: vannak kutatók, akik olasznak, mások németnek tartják. Újabb kutatások felvetették annak lehetőségét, hogy Fulko egy Chartres-ban született, az első keresztes háborúban (1095) részt vett, Jeruzsálemet is megjárt, majd ezután Magyarországra települt francia volt. Neve nem jelent segítséget nemzetisége eldöntéséhez, mert a Fulco vagy Fulcus keresztnév ebben az időben Európa-szerte igen kedvelt volt. A magyar nyelvben — talán éppen gyakorisága miatt — a filkó és a tökfilkó szavunk is ebből a névből ered.

Fulko végrendelete első mondatában elárulja magáról, hogy korában Álmos herceg kíséretéhez tartozott. A fiú örökös nélküli Szent László király két unokaöccse közül előbb a daliás termete alapján rátermettebbnek tűnő, fiatalabb Álmost jelölte utódául. Végül mégis az idősebb, gyengébb fizikumú, de okos és művelt Könyves Kálmánt (1095–1116) választotta trónörökösnek. Amikor megkoronázása után Kálmán megnősült és fia született, Álmos végleg elveszítette reményét a trónra. Ezért a lengyel király, majd a német-római császár segítségével többször megtámadta Kálmánt, aki végül 1115-ben megvakíttatta öccsét és annak fiát, az akkor hét éves Bélát. Álmos még ezután is több sikertelen összeesküvést szőtt Kálmán, később fia, II. István király ellen, majd tíz évvel megvakítása után, 1125-ben a megtorlás elől Bizáncba menekült. „Távozása után” állt Fulko előbb az esztergomi érsek, majd öt egymást követő veszprémi püspök szolgálatába.

Fulko nem pap, hanem világi, nős ember volt. A középkorban a klerikális (servitus clericalis – irodai szolgálat) általában az írástudót, a latin betűk, a jegyzetelő írás és fogalmazás ismeretét jelentette. Az írni-olvasni tudókat diáknak vagy deáknak is említik, ez a szó az akkor még nem kizárólagosan egyházi tevékenységet végző diakónus (szolgálattevő) megnevezésből ered.

Az oklevelek és a kódexek betűinek megrajzolását, a szövegek tisztázását a jegyzetek alapján dolgozó scriptorok végezték, akik – a gyakori betűtévesztések alapján ez megállapítható – nem feltétlenül tudtak olvasni! Bár írástudó volt, Fulko sem maga írta  „hártyára” végrendeletét, ezt Barnabásra, a király jegyzőjére és pecsétőrére bízta.

Fulko a királyi környezetben, majd a magas egyházi méltóságok mellett végzett szolgálatai eredményeként szép vagyont gyűjtött: Esztergom szomszédságában, Táton udvarháza, szolgái, három szőlője, rétje, szántója és egy hat pénzzel (dénárral) tartozó bérlője, a Fejér megyei Vámán pedig részben vásárolt, másrészt II. István és az őt követő II. (Vak) Béla által adományozott birtoka, gyümölcsöse volt.

A végrendeletet tizenegy világi és egyházi személy írta alá, közülük hat magas rangú: II. Géza király jegyzője, kamarása és káplánja (személyes szolgálatára kirendelt papja), valamint három ispán. Öt név után nincs rang megjelölve. Mindebből arra lehet következtetni, hogy Fulko maga is igen megbecsült, fontos személyiség lehetett. Ugyanakkor az is feltételezhető, hogy nem a végrendelet, hanem más fontos esemény miatt gyűlhetett itt össze ennyi méltóság, s ezt az alkalmat ragadta meg Fulko a hagyatkozás elkészítésére.

Az irodalomtörténészek egy része Fulkót tartja a magyar középkor egyik jelentős irodalmi emléke, a Szent Imre legenda szerzőjének. Ebben ugyanis szerepel egy történet, ami szerint írója Konstantinápolyban — ahová egy alkalommal Álmos herceget elkísérte — értesült egy csodás, Szent Imre halálával kapcsolatos eseményről. Éppenséggel Fulko, mint a herceg kísérője, valóban járt Konstantinápolyban, ez azonban még nem bizonyítja minden kétséget kizáróan azt, hogy benne Szentendre egyik első íróját is tisztelhetjük.

Fulko hospes további sorsáról még annyit tudunk, hogy öregkorában visszavonult Pannonhalmára, ahol bencés szerzetesként élt, nem tudjuk, pontosan mikor bekövetkezett haláláig.

Mivel Fulko leányának, Színes (Scines) úrnőnek nem született gyereke, 1146-ban ő is végrendelkezett:

„… üdvös tanácskozásba kezdtem férjemmel, Henrik úrral, Dávid apát úr fivérével, összegyűlvén rokonaimmal és barátaimmal, e királyság előkelőivel, akiknek közösen előadván ezeket, tanácsukat kértem, és hogy közbenjárjanak a megváltó Úrra hivatkozva Géza királynál, hogy engedélyével és beleegyezésével a Chutus (Kutas) nevű birtokot minden tartozékával együtt felajánljam és átengedjem a pannon hegyi Szent Márton egyházának.”

Színes úrnő oklevele a Magyarországon ma ismert legelső női végrendelet. Ennek a Pannonhalmának új birtokot jelenő hagyományozásnak köszönhető, hogy Fulko magánoklevele is fennmaradt – a bencés szerzetesek együtt őrizték meg a javaikra vonatkozó fontos dokumentumokat.

Sajnos az események pontos helyszínéről, a hajdani, bizonyára pompás szentendrei püspöki udvarházról nincsenek adataink. Az épület nyomait mára eltörölték az azóta eltelt évszázadok háborúi és újjáépítései.