A II. világháború alatt történt szentendrei eseményekről az előző olvasmányoktól eltérő, „rendhagyó” módon kívánunk megemlékezni. S ezzel egyúttal egy – persze megfelelő felkészülés után – bárki által kipróbálható történeti kutatási módszert, az oral history-t, az elbeszélt történelmet is szeretnénk nektek bemutatni.
A háború 77 évvel ezelőtt tört ki, így több, még ma is köztünk élő szentendrei gyerekként vagy fiatalemberként átélte az eseményeket. Az ő visszaemlékezéseikből – a memoárirodalomhoz hasonlóan – a történelemnek olyan apró részletei, helyi epizódjai tárulnak fel előttünk, amikre a csak a nagy folyamatokat számba vevő tudományos munkák nem térhetnek ki. Az oral history természetesen nem minden esetben pontos: az általában időskorú emberek már elfelejthettek vagy eleve számon sem tartottak adatokat, az elmondottakba beszűrődhettek hibás információk vagy helyi legendák is. Ugyanakkor igen fontos összegyűjteni az ilyen személyes emlékeket, mert általuk a vizsgált korban élő hétköznapi emberek látásmódját, gondolkodását, érzéseit ismerhetjük meg.
2010-ben Szentendrén négy idős férfival készült interjúkat, nemzetiségük szerint egy dalmáttal (Valentin János) egy – anyai ágról – szlovákkal (Balalik István), egy némettel (Mervó Sándor) és egy a Felvidékről Szigetmonostorra települt magyar és cseh (?) szülőkről származó személlyel (Mócsai László). A témák szerint csoportosított interjúrészletek a diktafonnal felvett beszélgetések szó szerint leiratai, azért érezhetjük a szövegeket valóban hitelesnek, mert nem végeztek el rajtuk nyelvhelyességi vagy stilisztikai javításokat.
Háborús uszítás
„’40-ben már másodikba jártam, és akkor mentünk az utcán és kellett kiabálni: „Mindent vissza” „Kassát vissza” – tehát hergelték a népet. És ezt kiabáltuk, betanítottak a tanítók, hogy „Mindent vissza”, „Kassát vissza”, mert Kassa, az a szlovákiai részre esett akkor.” (Valentin János)
„… húsz éve ment a Nem! Nem! Soha!, meg Mindent vissza!, és ehhez a németek segítségét nyújtottak – annak megkérték ám az árát! A németbarát tisztikar meg belehajszolta Horthyt a hadüzenetbe a kassai bombázás után.”(Mócsai László)
Háborús nélkülözések
„A háborúra mi is, mint mindenki felkészültünk: ástunk egy marha nagy gödröt, kibéleltük kátránypapírral meg mindenfélével, és akkor csak egy vékony földréteg került rá, úgyhogy akármikor be lehetett menni; oda volt elrakva minden, ami volt. Mindig ellenőriztük, hogy jó-e még vagy nem jó, de nem volt semmi baj, mert száraz volt az udvar. Egyébként nekem abban az időben nyulaim voltak, volt vagy 60-70 darab, és hát azt ettük. (…)Kukoricaliszt, az mindig volt, a kenyeret abból sütöttük, aztán kását ettünk még, meg mindenfélét.” (Mervó Sándor)
„’41-ben vagy ’42-ben annyira borzasztó volt a kenyérellátás, hogy szinte ehetetlen kukoricakenyeret adtak, de azt is úgy, hogy ki kellett kémlelni, hogy melyik pék süt máma, és akkor odamenni, sorban állni órák hosszat, mire kiszedik a kenyeret, és mindenki kap egyet, amíg el nem fogy. A sor végének nem jutott. Ezek után apám elintézte, hogy a mostohaapja minden évben egy hold földet bevet búzával nekünk. Azt az apám aratta le, anyám szedte a markot, én kötöttem a kévéket, az öcsém meg vigyázott a kecskére. Mert az is hozzátartozott bizony a háborúhoz, hogy majdnem mindenütt volt kecske. Mert tejet nem lehetett kapni, akinek meg volt tehene, annak többet kellett beszolgáltatni, mint amit fejt.” (Mócsai László)
„… a háború alatt az égadta világon semmi nem volt: se hús, se kenyér, se semmi. Tizenöt deka kenyeret kaptunk egy napra, és azért is sorban álltunk egy óra hosszat vagy kettőt.” (Balalik István)
Német megszállás
„Először a németek akkor szállták meg Szentendrét, amikor Jugoszlávia ellen vonultak. Akkor is a mi iskolánkba, a gimnáziumba költöztek be, meg ’44-ben is. Úgyhogy mi átkerültünk a közelben lévő zárdába, ahol lány polgári volt meg lány elemi, és oda jártunk délutánonként. (…) Aztán ’44-ben itt voltak végig. Valami nagyobb parancsnokság is lehetett itt, valahol a Pannónia telepen. A réti legelőből repülőteret csináltak, és nem nagyon őrizték, úgyhogy mi ott sokat csavarogtunk a repülők között, amelyikbe lehetett, bemásztunk, megnéztük a műszerfalat.” (Mócsai László)
„Aztán egyik reggel mentünk iskolába – ez volt 1944-ben, mikor a németek megszállták Magyarországot –, hát minden nap mentünk iskolába oda a Templom-dombra, ott volt az iskola. Negyedikes voltam talán, és a németek jönnek lefelé a lépcsőn, csajkával mentek reggelizni. Éjjel szállták meg Magyarországot a németek. Itt voltak a mi iskolánkban, oda szállásolták be őket. Egyik nap még voltunk iskolában, másnap reggel mentünk, a németek már ott aludtak. Akkor itt voltak a németek, tudom, ott a Duna-parton volt nekik rézzenekaruk és minden este ott játszottak a német katonák. Gyönyörű rézzene volt, annyi ember volt ott, hallgatták ezeket a szép zenéket.” (Valentin János)
„ … abban az időben voltak nálunk németek beszállásolva – mikor már ide bejártak Magyarországra –, a családi házban a nagyanyámnál volt egy külön szoba, oda voltak betéve. Én úgy elkotyogtam, elbeszélgettem a pacákkal, úgyhogy jó kapcsolat volt közöttünk; ez egy gépkocsi sofőr volt csak, az volt ott a hadseregben. De nagyon jól megvoltunk velük, utána, mikor fölszabadult minden, rendeződött a helyzet volt is meglátogatni, jött ide a feleségével. Én abban az időben még a politikával nem foglalkoztam, fogalmam sem volt, mi van. Tudtam, hogy jöttek a németek, Hitler fog győzni – aztán végül nem győzött, hát most mit lehet tenni? De hát az is egy népirtás volt az egész, semmi más. Hát mit csináltak a zsidókkal meg a cigányokkal? – kimondott gyilkosság volt az egész.” (Mervó Sándor)
Nyilasok Szentendrén
„Csia Sándor (…) a Szálasi első embere volt. Ő itt lakott Szentendrén, személyesen ismertem, még köszöntem is neki. Vékony, sovány, kopasz ember volt. Hát ugye, tudjuk, kik voltak itt a nyilasok, de nem féltünk tőlük, nem kellett tőlük nekünk tartanunk.” (Valentin János)
„…az öreg Csia itt lakott. Az nem volt ilyen vérmes, csak ezek a trógerok, akiket fölvettek, azok hatalomhoz jutottak, azok gondolták, hogy most már nekik mindent lehet csinálni.” (Mervó Sándor)
Deportálások
„Itt Szentendrén a nemzetiségekkel nem volt semmi probléma, hát a zsidókkal se volt semmi probléma sem, addig, amíg nem jött a Szálasi. Emlékszem rá, hogy nagyanyám elküldött, hogy menj el a Czinnerhez és mondd meg neki, hogy küldjön nekem 10 mázsa szenet, de fizetni most nem tudok. Elmentem a Czinnerhez: Czinner bácsi a nagymama ezt üzente. Azt mondja: én nem kérdeztem, hogy tudtok-e fizetni vagy nem tudtok fizetni, mondd meg a nagymamának, hogy délután ott lesz a szén – és délután ott volt a szén. Akkor lementem az öreghez, adott egy kis füzetet, beleírta, hogy ennyi mázsa szén ennyibe kerül; azt mondja, mikor jössz fizetni, ezt hozd magaddal. És ha fizettem 10 forintot, fizettem 10 forintot, nem mondta soha, hogy hát ez kevés. És minden zsidó boltossal ez így volt. Volt imaházuk nekik. Nem volt semmi baj velük, mindenki tisztelte, becsülte őket.” (Mervó Sándor)
„A zsidókkal sem volt semmi probléma, nagyon jó viszony volt velük is, míg nem jöttek a nyilasok. (…) Aztán itt is összeszedték őket, ott volt a gettó a Kucsera-keresztnél, azzal szemben. Ott voltak összegyűjtve, és sárga csillaggal kellett nekik járni, azzal voltak megbélyegezve. Aztán volt, aki zsidót bújtatott, mert aztán elvitték őket Auschwitzba és Birkenauba. Nekem voltak pedig zsidó haverjaim, akikkel együtt jártunk, meztelenül fürödtünk a Pap-szigeten. A Kohn Lajos bácsinak a fiával, a Sanyival, meg a Pirivel; olyan idősek voltak, mint én, jó stramm kölykök voltak. Mind elvitték őket, soha nem jöttek többet vissza.” (Valentin János)
„Két zsidó osztálytársam volt, mind a kettőt elvitték családostól, semmit nem tudok róluk. Negyedikesek voltunk az ősszel, és ugye, föltűnt, hogy egyik nap egyik sárga csillagos gyerek sem jelent meg az iskolában. És akkor voltak jól értesültek, akik mondták, hogy elvitték őket. Szentendrén elvittek majdnem mindenkit, később volt, aki visszajött. (…) Volt egy orvos család, ott két fiú volt, velem jártak a gimnáziumba, egyik fölöttem, másik alattam, ezeket is elvitték. Őket állítólag még a vonaton megmérgezte az apjuk. Mind a négyen a vagonban meghaltak. Ennyit tudok ezekről, a többi osztálytársamról nem tudok semmit. Lehet, hogy a szüleim tudtak róla, csak nem mondták nekem.”
Orosz megszállás
„Az oroszok decemberben, egészen pontosan karácsonykor jöttek be. Nem történt különösebben semmi. Mi ott laktunk, ahol én születtem, és mivel az egy nagyobb udvart beölelő ház volt, egy tüzér szakasz (vagy inkább századnak mondták annak idején), az költözött oda be ebbe az udvarba, és fölállítottak egy üstöt. Szereztek – hát az oroszok tudtak szerezni természetesen – húst meg mindent az égvilágon. És ott laktak nálunk, tehát tulajdonképpen a lakásunkat, azt elfoglalták. A földön aludtak szanaszét a katonák, de ugye, enni is kellett nekik, a szakácsok azok főztek, és ugye, ha ők kaptak enni, akkor mi is kaptunk enni, ez volt a jobbik oldala a dolgoknak.” (Balalik István)
„1944 karácsony másnapján jöttek be ide az oroszok Pomázról. A földúton jöttek keresztül. Volt itt Szentendrén öt német katona, SS-esek, akiket személyesen ismertem, mert a nagynénémnél voltak beszállásolva, ott melegítették anyámnak a nővérénél a kaját reggel; ezek rádiósok voltak. Az oroszok jöttek át a réten, és akkor beléjük szaladtak ott, ahol vasútállomás van. Föltették a kezüket, de mind lelőtték az oroszok. Ott feküdtek. Mentem oda, ott sírtam, mint gyerek, mert hát én lovagoltam a Johannak a lábán. Akkor volt olyan 20-22 éves német srác, egy olyan vagány Baranya megyei srác, fölvett a lábára, én akkor voltam 11 éves gyerek, és így játszott velem, meg minden, rendes srácok voltak. És lelőtték őket az oroszok. Ott feküdtek két hétig az utcán abban a nagy hidegben, csonttá voltak fagyva.” (Mócsai László)
„…amikor az oroszok már jöttek fel az egyik utcán, én akkor mentem a gumiraktárból haza, előtte négy németnek adtam ki gumit. Ez karácsony előtti idő volt, és a főtörzsőrmester (az mosonmagyaróvári volt), aki a vezető volt elment haza, és én maradtam itt, én adtam ki a gumit nekik. És akkor jön egy asszony és azt mondja: mondja meg ezeknek a szerencsétleneknek, hogy menjenek, mert itt vannak a Fő téren az oroszok. Volt közöttük egy sváb gyerek, aki valahonnan innen volt, egy volksbundista. Azt mondja: Óh, és kilőtt egy sorozatot. Elég az hozzá, hogy mind a négyet itt a vasútnál agyonlőtték. Ez volt 1944 karácsonya.” (Mervó Sándor)
Az orosz katonák túlkapásai
„… a nagy, csöndes éjszakában bizony nagy sikoltozások hallatszottak innen is, onnan is. Mert nemcsak ilyen magányos katonák járták a várost, hanem szabályos brigádok a nagyfőnökségnek szállították a jobb nőket autóval. Egy ismerős nagyon szép fiatalasszonyt is elvittek. Ezt énnekem, a tizennégy éves gyereknek az anyja mesélte el, hogy elvitték, de annyira sírt az ő lánya, hogy elengedték. Úgy csináltam, mint aki elhiszi – lehet, hogy akkor el is hittem, mert olyan naiv voltam.” (Mócsai László)
„… nagyon kellett a nőknek vigyázni, pincékbe, meg volt olyan, aki a kútba lement és ott ült, és nem találták meg. Nálunk is voltak beszállásolva oroszok, és volt közöttük egy szemét, valami tiszt lehetett, az mindig hajszolta a nőket. Mondja nekem: hol a húgom? Mondom, én nem tudom. Nálunk a pince úgy volt, hogy a ház fala mellett lefelé jött egy ferde rész, és ott volt rajta egy ajtó, ott lehetett a pincébe lemenni. Azt mondja az orosz: ja, hogy ott van lenn, aha. Hát mondom, menj le, aztán nézd meg Megállt, spekulált, á, azt mondja, nem – és nem mert lemenni.” (Mervó Sándor)
„Volt aztán itt egy eset: egy 16 éves srác, a Hudek Feri (idősebb volt nálam négy évvel) agyonlőtt egy orosz katonát. Állítólag az anyját akarta védeni, volt otthon fegyvere, és akkor lelőtte azt az oroszt. Keresték, hogy ki volt, és elkapták a gyereket, levitték az orosz városparancsnoksághoz és kérlek szépen bezárták ott őt. Levitték az alsó temetőbe, ott már ki volt neki ásva a sírja, fölolvasták a halálos ítéletet, a Triber Iván bácsi volt az orosz-magyar tolmács, és az orosz ment a háta mögött és hátulról pisztollyal tarkón lőtte a Hudek Ferit. Hát sajnos ilyen dolgok is történtek.” (Valentin János)
Málenkij robot
„… alig telt el egy-két nap, jöttek ám az oroszok csőstül, minden házba bementek és a katonakorú férfiakat összeszedték. Mondták, hogy málenkij robot, kis háromnapi élelem … és elvitték az apámat is. Minket is a haverral igazoltattak, mi azt hazudtuk, hogy tizenhárom évesek vagyunk. Aztán később kiderült, hogy tizenhat éves fölött vitték el az embereket. Ezeket összegyűjtötték, (…) az Elektromos Művekbe zsúfolták be őket, és másnap vagy harmadnap elindították őket gyalog Pelbálra, úgy gyalogúton jó negyven kilométerre innen.” (Mócsai László)
Bombázások
„’44-ben, amikor az első bombázás jött Budapest ellen, akkor levonultunk a gimnáziumból egy pincébe, és bár húsz kilométerre volt Budapest, bizony hallottuk a robbanásokat. Utána nem sokkal be is fejezték a tanítást, mikor rendszeressé váltak a bombázások. Délelőtt jöttek az amerikaiak, éjjel az angolok. Szentendrét soha semmi nem érte, csak közvetlenül az ostrom előtt egy-két ilyen kis kóválygó orosz An-2-es dobott le pár bombát Szentendrére, egyik a rétbe esett, a másik bizony elvitte egy ház falát, de sebesülés nem történt. Később egy második házat a németek bombáztak le, mikor már az oroszok itt voltak, és még Budapest ostroma tartott.” (Mócsai László)
„Aztán a bombázás alatt mink a pincébe bújtunk el. Egy egész éjjel bombáztak, mikor az oroszok itt építették a Dunán a hidat. Egész éjjel jöttek a németek bombázni. A haveromék házának a sarkát elvitte a bomba, meg ott a kertekbe oda dobálták be a Duna részén, ahol a hidat csinálták, oda kertekbe estek le bombák. Meg az amerikaiak jöttek ezekkel a nagy Liberatorokkal és mellettük ezek a kis vadászgépek. Csak jöttek, az ég úgy csillogott…” (Valentin János)
„Akkoriban mi már a pincében laktunk, illetve minden este, minden éjszaka elmentünk a pincébe aludni, mert éjszaka bizony nem lehetett tudni, hogy mikor lesz valami. Voltak is bombázások, lövöldözések meg ilyenek, egy pár ház megrongálódott, de a miénk szerencsére nem.” (Balalik István)
*
A háború szentendrei mérlege: nincs pontos adatunk arról, hogy a magyar katonák közül hány szentendrei hadkötelest hívtak be, s hogy hányan veszették életüket. A Kálvárián felállított II. világháborús emlékművön összesen 111 (ebből 25 izbégi) nyilvántartott katona-áldozat neve olvasható. Ennél még tragikusabb a munkaszolgálatra hurcolt vagy deportált zsidó áldozatok száma, a Szántó Imaház emléktábláján több teljes család, összesen 150 név szerepel.
Az idézett interjúk teljes szövegeit itt érheted el:
Balalik István
Mervó Sándor
Mócsai László
Valentin János