A történettudomány a kisebb és nem is az egyértelműen győztes csaták között tartja számon, nekünk, szentendreieknek azonban érthetően különös jelentőségű ez a városunk határában lefolyt, a törökök megfutamodásával végződő ütközet.
1684-ben a Szent Liga hadai Buda felszabadításának hadműveleteit több irányból, egyszerre indították. Első és legfontosabb céljuk a Buda körül kialakult török védelmi övezet szétzúzása, a főváros bekerítése volt.
A szövetséges sereg fővezérének a francia főnemesi családból származó, I. Lipót német-római és osztrák császárral sógorságban álló V. Károly (1643-1690) lotaringiai herceget nevezték ki. Az ekkor 41 éves, hadászatban magasan képzett Károly már igen fiatal korában híressé vált jó stratégiai képességeiről és a csatákban tanúsított rendkívüli bátorságáról, nem egyszer vakmerőségéről.
A szentendrei csata másik vezető parancsnoka Badeni Lajos őrgróf (1655-1707), aki a törökellenes harcokban ugyancsak jeleskedő, később Magyarországon is birtokokat szerző Savoyai Jenő unokaöccse volt. Lajost ugyancsak igen bátor katonának ismerték, ezt jelzi, hogy a harcok során mindig messziről is jól látszó, vörös tábornoki kabátot viselt, ami miatt a törökök „Vörös Király”-nak nevezték.
A szövetséges seregek harmadik ismert vezetője Aeneas Sylvius Caprara (1630-1701) olasz származású osztrák tábornok, a császári lovasság parancsnoka volt.
A Dunát Párkány-Esztergomnál átlépő sereg június 18-án, három napos ostrom után elfoglalta Visegrádot. A bekerítő hadművelet részeként ekkor átkeltek a Duna bal partjára, ahol június 27-én bevették Vácot.
Buda megvívása érdekében stratégiai fontossággal bírt Pest uralma. Ezt a törökök is tudták, s mivel nem voltak kellőképpen felkészülve a város védelmére, Pestet kiürítették, az ott lakókat felköltöztették a budai várba, a házakat felgyújtották. A szövetséges seregek Pestet gyakorlatilag harc nélkül foglalták el, olyan könnyen, hogy először cselre gyanakodtak. Miután a Duna bal partján biztosították magukat, visszahúzódtak Vácra, ahonnan hajóhidakon át keltek át a Szentendrei-szigetre, majd a jobb partra. A mintegy 33-34 000 főnyi sereg július 8. és 10. között érkezett meg Szentendrére.
A szövetségesekkel szemben álló török sereg vezetője Bekri Musztafa aleppói pasa, magyarországi szerdár volt, aki a Budát veszélyeztető szövetséges előretörés hírére Belgrádból vezette ide első sorban lovasságból és kisebb számban janicsárokból álló, mindössze két ágyúval megerősített seregét.
Az alábbiakban Dr. Katona Gyuláné Szentendrey Katalin helytörténész leírását idézzük a csata lefolyásáról:
„Amikor a török hírt kapott az átkelésről, 20-25 ezer lovassal, janicsárral és ágyúkkal azonnal megindult a Duna jobb partján felfelé. Az volt a szándéka, hogy még átkelés közben megtámadják a keresztény csapatokat. De mire a törökök Szentendre alá érkeztek, a keresztényeket a város déli határában: a Dunánál, a Bükkös-patak torkolatától kezdve a mai Római sánc utca vonalában, a Kő-hegyig terjedően már igen erős állásokban találták. A Duna felőli oldalon helyezkedett el a gyalogságból álló balszárny. A lovasságból álló jobbszárny Badeni Lajos parancsnoksága alatt a Kő-hegy lábánál foglalt állást. A magasabban fekvő részen a tüzérség és a dragonyosezredek sorakoztak fel. A középvonalat Lotharingiai Károly foglalta el csapataival. Az arcvonal előtt akkor mocsaras ingovány terült el.” (Ma Tómelléknek hívják ezt a területet.)
„Musztafa pasa azt a téves hírt kapta, hogy a császári seregnek csupán az előhada van a szentendrei állásokban, s a fő csapattest még Vácnál kel át a Dunán, ezért azonnal támadást indított. Balszárnyával a pomázi dombok felől a császáriak jobb szárnyát tervezte bekeríteni. Badeni Lajos a – terepviszonyok miatt rendezetlen sorokban – közeledő törököket taktikából egészen közel bevárva akarta megrohamozni. Ekkor érkezett a jobb szárnyra Caprara tábornagy, aki viszont, látva a felbomló rendetlenségben közeledő törököket, két dragonyosezred élére állva azonnal megtámadta őket, mire azok visszahúzódtak a mocsár mögé. A balszárnyon nem tudott a török áttörni, ezért Musztafa pasa nyomban a középhadát indította a császáriak középcsapatai ellen. A középhad Lotharingiai Károly személyes vezetésével rohamozta meg a támadó törököt, ugyanakkor a balszárny is támadásba lendült. A csata hevében Lotharingiai Károly annyira előremerészkedett, hogy súlyos veszedelembe került, de végül sikerült épségben megmenekülnie.
A törököket nem tudták teljesen megsemmisíteni, de a csatát megnyerték. Július 11-én a törökök még mindig az állásokba húzódva várakoztak, végre 12-ére virradóra elvonultak. Lotharingiai Károly még aznap elindult utánuk, és Óbudán vert ismét tábort seregeivel. Ez alkalommal nem sikerült Buda felszabadítása, de Szentendre már nem került többé török uralom alá.”
A szövetséges seregek a szentendrei csata után Buda alá vonultak és megostromolták a várat, ekkor azonban még nem jártak sikerrel. De Szentendrére már visszatérhettek a közel 10 éve innen elmenekültek, ezzel, majd az 1690-es délszláv betelepülést követően – igaz, a Habsburg Birodalom „vérrel szerzett” területei részeként – megindulhatott a város újkori, immár békés fejlődése, mely hamarosan egy új virágkort hozott el.