Ahogy a várostörténet áttekintése során egyre közelebb jutunk a jelenkorhoz, úgy lehetünk szinte egészen biztosak abban, hogy élő szemtanúk, a déd- vagy nagyszüleitek generációja még őriz emlékeket ebből az időszakból. Az egész Európát megrendítő 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kutatása mégsem egyszerű feladat: a mindössze 13 napig tartó eseménysor után rettenetes megtorlás következett, melynek során több embert ítéltek halálra és végeztek ki, mint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után, Haynau rémuralma idején! A ma már idős emberek jelentős része a mélyen beléivódott félelem és óvatosság miatt — még negyedszázaddal a rendszerváltás után — sem beszél szívesen emlékeiről. Ugyanezen okok miatt a rendelkezésünkre álló dokumentumok is nagyon hiányosak: az iratok nagy részét a besúgók által felfedhető rejtegetés következményeitől félve megsemmisítették, s valószínűleg ezért nem találhatunk a Ferenczy Múzeumi Centrum egyébként igen gazdag fotógyűjteményében egyetlen hiteles, a forradalom valamely szentendrei eseményét megörökítő fotót sem.

A Szentendrén 1956. október-novemberében történtekről és a megtorlás helyi vonatkozásairól eddig egyetlen vékony kötet jelent meg: az 50. évfordulóra készült el Máté György (1931-2016) helytörténész 1956 Szentendrén című kézirata, amit a következő évben, 2007-ben adtak ki.  E könyv — melynek segítségével a ma ismert eseménytörténetet is összeállíthattuk — előszavában szerepelnek a következő, a kutatás nehézségeit jól szemléltető mondatok:

„Találkoztam nem egy leszármazottal, akinek hozzátartozója 1956-os szerepvállalásáról és a forradalom leverése utáni meghurcolásáról soha egy szót sem szólt. Vagy ha igen, az illető hozzátartozó most, ötven év után sem meri elmondani a hallottakat …”.

Mindazt, amit ma tudunk a forradalom szentendrei eseményeiről, egy gyalog alig másfél óra alatt végigjárható szentendrei séta állomásaiként ismertetjük.

I. Városház tér

A városházán október 24. és 26. között nem dolgozott senki. Az ablakokba kitett rádiókészülékek a legfrissebb fővárosi híreket sugározták.

A kommunista vezetők elhatározták, hogy egy olyan új Népfrontbizottságot hoznak létre, melyben pártonkívüli tagok beválasztása mellett azért megőrizhetik addigi befolyásukat.

A jelöltek neveit a Városháza előtti téren összegyűlt tömegnek hangszórón át közvetítették. A párttagok jelölését azonban az emberek zúgolódással fogadták, és hiteles személyek neveit követelték. A lecsendesítésükre az erkélyre kiálló Bella Mihály volt népfront titkárt csibésznek nevezték és elzavarták.

A tömeg Zauer Jánost kérte, akit más, a lakosság által tisztelt polgárok között be is választottak a bizottságba. Zauer az erkélyről néhány szóval lecsendesítette a lázongókat.

A tanácsi dolgozók még aznap a városháza ablakain át kidobálták az irodákat kötelezően „díszítő” Sztálin és Rákosi szobrokat. Kárász Lajos, a városháza gondnoka a rejtekhelyről elővette az 1951-ben betiltott bárányos zászló (Szentendre középkori címere) maradványát és — jelezve a forradalom győzelmét — a városháza erkélyén meglobogtatta azt, majd fölerősítette a díszterem falára.

Október 27-én, szombat délelőtt az ekkor a városházával szemben működő mentőállomás előtt önkéntes véradókból álló kisebb csoport verődött össze, a vöröskeresztes zászlóval fellobogózott teherautóval Budapest felé vették az irányt.

II. Fő tér

Október 24-én a Fő téren megjelent egy teherautó, amelynek platójáról pesti egyetemisták felolvasták 16 pontos követeléseiket, és beszámoltak a fővárosi harcokról. Toborzóbeszédben felszólították a szentendrei fiatalokat, hogy szerezzenek fegyvert és csatlakozzanak a forradalomhoz.

Október 26-án, pénteken egy kisebb csoport a Fő téri könyvesboltból kihordta Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi könyveit és a marxista-leninista brosúrákat. A könyvhalmazt a Fő téren felgyújtották.

Ugyanezen a napon a téren két teherautó telt meg fiatalokkal, akik harcolni indultak Pestre, de a tiszti iskolánál nem engedték tovább őket. (A Honvédelmi Minisztérium parancsa értelmében a nemzetiszínű zászlóval közlekedő gépkocsikat a katonáknak fel kellett tartóztatniuk.)

III. Volt Járási Könyvtár – ma Dunaparti Művelődési Ház

Október 28-án, vasárnap itt is könyvégetés történt: a könyvtárból kihordott ideológiai könyveket halomba rakták és meggyújtották. A könyvtárvezető későbbi följelentése szerint más, értékes könyvek is a máglyára kerültek, és a könyvtár bútorzatában is kár esett.

IV. A Magyar Dolgozók Pártja városi székháza – ma Vujicsics Tihamér Zeneiskola

Október 24-én itt is tüntetők gyűltek össze, de a városban járőröző tiszti iskolásoknak megnyugtató szavakkal sikerült lecsendesíteni és feloszlatni a tömeget.

V. Temető – ma buszpályaudvar

A mai Volán autóbusz pályaudvar helyén egykor temető volt. Itt állt a szovjet hősi emlékmű, mely alatt — szentendreiek szóbeli közlése alapján — orosz katonák, de nem II. világháborús harci eseményekben elhunytak nyugodtak. Október 26-án a fegyverszerzési szándékkal a laktanya felé tartó tömeg megállt itt, hogy leverje a vörös csillagot az emlékműről.

Egy szemtanú, az akkor 17 éves id. Dietz Ferenc így emlékezett vissza erre az eseményre:

„Többen segítve létrát támasztottak az emlékműhöz. Egy fiatalember macskaügyességgel felkúszott a létrán és kalapáccsal, vésővel, kötéllel sikeresen kibillentette az ötágú csillagot a helyéről. Nagy taps, éljenzés, örömujjongás fogadta a csillag eltávolítását.”

VI. Híradó és Műszaki Tiszti Iskola – ma Altiszti Akadémia

A fővárosban történtekről legkorábban itt, már október 23-án értesültek a tisztek és a hallgatók. Este 8 órakor 150 fiatalt az Akadémia utcai pártközpont, 160 főt pedig a Belügyminisztérium védelmének megerősítésére, Budapestre szállítottak. A katonák többsége október 30-án visszatért a laktanyába, mert nem akart harcolni a forradalmárok ellen.

Október 25-én reggelre elterjed a városban a hír, hogy a Tiszti Iskolában budapesti egyetemistákat tartanak fogva (a hír később beigazolódott). Ezen a napon két alkalommal is csoportosulás támadt a laktanya előtt: déltájban 120-150 főnyi tömeg követelte az egyetemisták kiengedését. Az esti tömeg már fegyvereket akart magához venni, hogy segíteni tudjanak a budapesti felkelőknek. Mindkét alkalommal eredménytelenül hagyják el a helyszínt.

Másnap este ismét fegyvereket követelő tömeg jelent meg a laktanyánál. Ekkor Budapest felől odaért egy teherautó, amellyel sikerült betörni a kaput, az emberek beözönlöttek és feltörték a raktárakat. A teherautót — és egy autóbuszt is — telerakták fegyverekkel és lőszerrel. Akik nem fértek fel a gépkocsikra, a magukhoz vett fegyverekkel szétszéledtek. A menet elindult Pomáz irányába, de az iskola alezredesének parancsára rálőttek az emberekkel teli járművekre, s az egyiken ülő Tóth Lajos vontatóvezetőt halálos lövés érte. Ő lett Szentendre első 1956-os áldozata.

A Műszaki Tiszti Iskola 1956-os szerepéről: a Magyar Néphadsereg intézményének vezetői mélyen elkötelezettek voltak a kommunista rendszernek. A hallgatóságról azonban kiderült, hogy a forradalom követeléseivel értenek egyet (sokan csatlakoztak is közülük a Budapesten harcolókhoz). A magas rangú parancsnokok tudták, hogy ha a tüntető tömeg megfélemlítésére tűzparancsot adnának ki, a fiatalok nem hajtanák azt végre. Ezért nem dördült itt el sortűz — sok magyar várossal ellentétben! A fegyverraktárak kifosztása utáni tűzparancs egyszeri és egyedi eset volt. (Azok az emberek, akik nem mentek Budapestre harcolni, a zsákmányolt fegyvereket egyszerűen eldobálták, ezeket Zauer János és a Népfrontbizottság összegyűjtette és a városháza dísztermébe zárta.)

VII. Rendőrség – ma Ferenczy Múzeum

Október 24-én a rendőrség akkori épülete előtt tüntetés zajlott. A városban járőröző tiszti iskolásoknak itt is sikerült megnyugtató szavakkal feloszlatni a tüntető csoportosulásokat. Október 28-án éjjel fegyveres polgári személyek megtámadták a rendőrség épületét.

A rendőrségnek ezután már csak a forradalom utáni megtorlásban volt dicstelen szerepe: Kádár Jánosnak a hatalom átvétele után közzétett ígéretei alapján a forradalomban részt vevő személyek azt gondolták, hogy semmi bántódásuk nem lesz; nem kell következményektől tartaniuk. Ennek ellenére 1957. február 16-án karhatalmisták letartóztatták és a rendőrség épületébe hurcolták a forradalom idején a bizottságokba (gyakran akaratuk ellenére) beválasztott és a város működtetésében szerepet vállaló személyeket. Itt előbb brutálisan megverték őket, majd egy részüket hazaengedték másokat ismeretlen helyre szállítottak. Így írtak erről szemtanúk:

„Margaritovits Vazul visszaütött, amikor a pufajkástól az első ütleget kapta. Egy csapásra leütötte a verőlegényt, akinek társai ezután Vazult félholtra verték.” És egy másik vallomásban: „Beteg édesanyám egyedül volt otthon. Rátörték az ajtót, és 15-20 pufajkás házkutatást tartott, szétdobálva mindent. […] Közben édesanyámat  »majd bent beszélsz, még énekelni is fogsz« biztatással többször megütve a rendőrkapitányságra kísérték. Az emeleti folyosón már sok szentendrei polgár állt szorosan a fal mellett. Őt is közéjük lökték »orrod a falhoz« felkiáltással. […] A szobákban a bömbölő rádiót túlharsogva üvöltés hallatszott, időnként vértől mocskos emberek tántorogtak ki.”

*

Az országot november 4-én megszálló szovjet csapatok Szentendrére csak november 12-én érkeztek meg. A városban rendet és nyugalmat találtak. A Nemzeti Tanács bölcs döntése nyomán fehér zászlóval várták őket (értelmetlen lett volna a harcot a túlerővel szemben felvenni), ezért itt ekkor sem történtek véres események.

Munkástanácsok — az üzemekben a gyakran hozzá nem értő vezetőkkel (rendszerhű „káderekkel”) és a pártdirektívákat kiszolgáló szakszervezetekkel szemben a dolgozók valódi képviseletét ellátó szervezetek — még novemberben is alakultak. A közfelkiáltással megválasztott városi vezetők egy része továbbra is a testület tagjaként dolgozott. Néhány hétig úgy tűnt, hogy bár a forradalmat leverték, de bizonyos kivívott demokratikus vívmányok fennmaradhatnak. A Kádár-kormány kezdeti, látszólag „megbocsájtó” magatartásának megszűnését Szentendrén is dokumentálták: 1957. március 22-én született meg az a Városi Tanácsban felvett jegyzőkönyv, mely először nevezi az eseményeket ellenforradalomnak. Az 1989-es rendszerváltásig ez volt az 1956-os forradalom hivatalos és kötelező megnevezése.

Ellenállási gócok Szentendrén és környékén is előfordultak, röplapok és falragaszok jelezték, hogy az országos MUK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalomnak itt is voltak hívei.

A hatalom új birtokosai az 1957 februárjában létrehozott munkásőrséggel és jól szervezett besúgóhálózattal igyekeztek felderíteni a Kádár-rendszer ellenségeit. Ennek eredménye lett a rendszerváltásig — sok esetben máig — tartó hallgatás.

Ahogy a II. világháború szentendrei áldozatainak számát, úgy az 1956-os forradalom és szabadságharc veszteségeit is csak részben ismerjük:

Összesen 26 embert ítéltek börtönbüntetésre, s az események után külföldre távozó (akkor disszidálásnak, ma inkább emigrációba vonulásnak nevezzük ezt) 200 000 honfitársunk közül 291-en szentendreiek voltak.

Nincs adatunk arról, hogy pontosan hány szentendrei halt meg a fővárosi harcokban, vagy a megtorlás során elszenvedett verések következtében …