Szarajevó, 1914. június 28. 10 óra 50 perc.
Gavrilo Princip, boszniai szerb diák, az „Ifjú Bosznia” szerb titkos szervezet tagja három lövéssel halálra sebezte Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét, Hohenberg (Chotek) Zsófia hercegnőt. Tettének oka: Ferenc Ferdinánd Dalmáciát, Horvátországot és Boszniát egységes délszláv birodalomrészként az Osztrák-Magyar Monarchiához kívánta csatolni s ezzel a dualizmust „trializmussá” alakította volna át. Bosznia-Hercegovina igazgatása már 1878-tól, az ország törököktől való megszabadulása óta a Monarchia kezében volt, 1908-ban azonban az osztrákok Bosznia teljes beolvasztása mellett döntöttek. Ezzel szemben a boszniai szerbek a jövőjüket egy a Monarchiától független, nagyszerb államban képzelték el.
A trónörökös meggyilkolása megfelelő ürügy volt arra, hogy az európai országok között régóta felülgyülemlett feszültségeket egy háborúval oldják meg. Pontosan egy hónappal a merénylet után, 1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezzel kitört az I. világháború.
„A szarajevói gaz merénylet híre Szentendrén vasárnap a délutáni órákban terjedt el. Rendőrségünk azonnal intézkedett, hogy a vendéglőkben és kávéházakban a zene betiltassék.”- tudósított a Szentendre és Vidéke július 5-i száma. A helyi újság később arról is beszámol, hogy „az emelkedett hangulatban megindult tüntető tömeg a városházáról nemzeti zászlók alatt cigányzene és a szentendrei fúvószenekar hangja mellett bejárta az egész város utcái, folyton lelkesítő kiáltásokkal, hazafias dalok éneklésével. A menetben résztvevő nagy tömeg szüntelenül éltette a háborút, a hazát, a királyt, a hadsereget”.
A több mint két évszázada hagyományosan császárhű szentendrei városvezetés, amely korábban sem II. Rákóczi Ferencnek, sem Kossuth Lajosnak nem adott katonákat, rendkívül nehéz helyzetbe került. Az országszerte mesterségesen szított háborús hangulat tudathasadásos döntés elé állította a még mindig többségben lévő szerb képviselőket: Szerbia ellen kellett hadba szólítani a szentendrei lakosságot. A görögkeleti püspök a helyi összetűzések elkerülése érdekében felhívta az egyházmegye szerb papjait, hogy imádkozzanak a harcoló magyarok győzelméért, adakozzanak a magyar hadsereg javára és szükség esetén adják át iskoláikat katonai kórházak céljaira.
Augusztus elején sor került a hadkötelesek behívására, az első bevonulásról így tudósított a helyi lap:
„Szentendrén a harcra hívő szózat mintegy hétszáz embert szólított el övéik köréből, akik hétfőn és kedden gyülekeztek a városháza mellett. A mozgósított ezredekhez tartozó tartalékosok és a népfelkelők bevonulása impozáns volt. A szeles, hűvös és esős idő dacára az egész város apraja-nagyja kísérte a behívott hadköteleseket az állomásra, felhangzottak újra a vasárnapi tüntetés kiáltásai, csak a vasútnál látszott egy-egy szemben az elválás fájdalmát jelentő könny.”
A Szentendre és Vidéke újság – ellentétben az országos lapok háborúra uszító cikkeivel – arra figyelmezteti a lakosságot, hogy
„Legyünk higgadtak és óvatosak! Egy beláthatatlan végű háború előtt állunk, ezért minden eshetőségre számítani kell.”,
Az első napok felbuzdulása után hamarosan egyre több hősi halottról, elesett katonákról írtak az újságok. A fronton harcolóktól is érkeztek levelek, postai levelezőlapok. A kezdeti háborús lelkesedést hamarosan csalódottság és szenvedés váltotta fel. A fronton harcolók közül sokan máris életüket vesztették, mások súlyosan megsebesültek.
A nagyszámú sebesült katona ellátására nem volt felkészülve az ország. Ellátásukból Szentendrének is ki kellett venni a részét. A kórház kialakítása azonban hosszadalmas munkával és nagy áldozatokkal járt, az akkori polgármester, Dr. Anthony (Antóny) Béla a higiéniai szempontoknak megfelelő, egészséges helyiségek hiányát jelezte. A tetemes költségeket – eltekintve az Országos Vöröskereszt Egylet csekély összegű támogatásától – helyben kellett előteremteni.
Elsőként a mai Kucsera Ferenc utcában álló Római Katolikus Legényegylet székházának akkor üresen álló nagytermében sikerült berendezni egy tizenöt ágyas kórtermet. Az ellátandók várható nagy száma miatt ezek az ágyak kevésnek tűntek, ezért a Budai (ma Bogdányi) úti szanatórium épületeiben biztosítottak újabb huszonnyolc férőhelyet.
A kórházak felállítását támogatta a szerb egyház. A budai görögkeleti megyéspüspök ezt írta a polgármesternek:
„… szentendrei rezidenciám azon részében, mely eddig […..] iroda helyiségéül szolgált, s mely áll egy szobából, egy előszobából, folyosóból stb. 12 lábadozó sebesült katona részére kisegítő kórházat teljesen felszerelve rendeztem be, melyet Szentendre város közönségének ezennel felajánlok és kezelés és teljes ellátás végett rendelkezésre bocsátok. […..] Az összes Szentendrén ápolt sebesült katonáknak püspöki kertemet rendelkezésre bocsátom.”
A püspöki palotát végül nem vette igénybe a város.
A lakosság részéről is érkeztek támogató nyilatkozatok. Magánszemélyek a nyaralójukat ajánlották fel időszakos üdülőhelyül a felgyógyult katonák számára. Mások egy-két sebesült befogadását és teljes ellátását vállalták.
1914 szeptemberében már meg is érkeztek az első betegek. A harmincnyolc – könnyebben sérült – katona közül tízet a legényegyletben helyeztek el, mert ekkor már öt sebesült, köztük három szentendrei feküdt itt. A többiek a szanatóriumban kaptak elhelyezést. A legtöbb katona a kezén vagy a lábán sebesült meg, golyótól, srapneltől. A súlyos sérülteket Budapestre vitték, mert itt nem kaphattak volna megfelelő ellátást. A frontról érkező katonák között voltak magyarok, de németek, szlovákok, románok, rutének, lengyelek és bosnyákok is.
A két – s ráadásul egymástól meglehetősen távoli – helyszínen működő kórterem felszerelése, személyzettel való ellátása, irányítása nehézkesnek bizonyult. Ezért a polgármester – a honvédelmi miniszter óhajára – 1914. november elsején igénybe vette katonai kórház céljára a Templomdombon újonnan épült római katolikus fiúiskolát. Ez több előnnyel is járt: nem kellett két külön konyhát vezetni, az ügyeletes orvos munkája könnyebbé vált a betegellátás szempontjából és kevesebb személyzetre is volt szükség. A betegek gondozását, ellátását a Vöröskereszt 1914. augusztus 12-én 200 fővel újraalakult szentendrei fiókjának tagjai szervezték meg, elnökük, Kada Mihály plébános vezetésével. Az önkénteseknek ápolói és ápolónői tanfolyamot indítottak. Megindult az adományok, elsősorban élelmiszerek gyűjtése is. Naponta érkeztek a természetbeni és pénzbeli hozzájárulások. Szükség volt kórházi felszerelésekre is, ezért terítőket, poharakat, evőeszközöket, de ingeket és ágyneműt is hoztak. Az adakozók névsorát a hetente megjelenő helyi lap közölte.
A kórház főorvosa dr. Weisz Ármin orvos volt, ő később szerepet vállalt a Tanácsköztársaság szentendrei eseményeiben is.
A város asszonyai, lányai a helyi kórház betegei mellett gondoltak a fronton harcoló katonákra is; s a közelgő télre való tekintettel közel 150 db hósapka, 80 db hasvédő, 9 pár kapca, 6 pár érmelegítő került a polgármesteri hivatalba.
A város foglalkozott az újonnan kialakított, 100 ágyas kórház háború utáni hasznosításának kérdésével is: „A polgármester óhaja, hogy ezek az ágyak lehetőleg egyformák legyenek, hogy a háború után a város tulajdonába maradva, pl. városi kórház vagy szegényház felszerelésére felhasználható legyen.” (A kórház a háború végéig működött. Ekkor a sebesültek elmentek Szentendréről. 1919. szeptember 3-án a várost megszálló román katonákat itt szállásolták el, akiknek kivonulását és egy alapos tatarozást követően csak 1921 őszén indulhatott újra az oktatás az épületben.)
A kórház működtetésének városi terhei mellett a szentendrei lakosság is egyre inkább szenvedett a háború következményeitől. A bevonultak itthon maradt családtagjaikra létbizonytalanság várt, ezért megkezdődött a kenyérkereső nélkül maradt családok megsegítése. A városházán megalakult a segélyiroda, ahol a hadikölcsönökről, a támogatásokról, a hadbavonultak adójának elengedéséről döntöttek.
A munkaképes férfiak nagy része már bevonult és az újabb generáció – az időközben 18. életévüket betöltők – behívása is folyamatossá vált, ezért a nőknek kellett elvégezni a mezőgazdasági munkákat. Később már hadifoglyok segítségét is lehetett igényelni a munkáshiány pótlására. 1918-ban Szentendrén 62 munkára beosztott orosz hadifoglyot tartottak nyilván.
A közellátás egyre romlott, az árak alig pár hónappal a háború kitörése után már az égbe szöktek. Folyamatossá vált a liszthiány, sem a házaknál, sem a pékek nem tudtak kenyeret sütni. Bevezették a kenyérjegyet. Ha valakinél a szükségleteit meghaladó tartalékot fedeztek fel élelmiszerekből, akár két hónapos börtönbüntetést is kaphatott. A háborús években nagy nehezen megtermelt gabonafélék jelentős részét be kellett szolgáltatni. 1917-ben februárjában a templomok harangjait elvitték, mindegyikben csak egy-egy maradhatott.
A háború alatt egy géppuskás tanfolyam is működött a városban. A Duna-parton üresen álló Weresmarty villában (a mai Zeneiskolában) rendezték be a parancsnokságot, a gyakorlatokat Izbégen, az Anna-völgyi lőtéren tartották. Részben e fegyveres alakulat jelenlétének, visszatartó hatásának volt köszönhető, hogy sem a háború utolsó hónapjaiban, sem az őszirózsás forradalom idején nem volt különösebb rendbontás és köztörvényes bűncselekmény Szentendrén.
A háború veszteségeinek és közvetlen vagy közvetett áldozatainak mérlege: Szentendre lakossága a Nagy Háború idején 4822 fő volt, ebből mintegy 700 embert mozgósítottak. A világháborúba vonultak száma 450 fő, ebből 105 fő hősi halált halt. Utánuk 56 hadiözvegy és 141 hadiárva maradt. A város az elesettek nevét emléktáblákon örökítette meg. Szentendrén három ilyen emléktáblával is találkozhatunk.
