A több mint 300 éve velünk élő délszlávok Magyarországra történő betelepülésének előzményeiről az első sorban a nagy európai nemzetek és hazánk eseménytörténetére fókuszáló tankönyvekből szinte semmit nem tudhatunk meg. A folyamatok mélyebb megértéséhez ezért át kell ismételnünk néhány fontos történelmi és egyháztörténeti eseményt, s a 15. század végére a törökök által elfoglalt Balkánról és benne Szerbiáról is kell, hogy ejtsünk néhány szót.
A balkáni területek 395-től, a Római Birodalom kettészakadásától közel ezer éven át a keleti utódállam, a Keletrómai Birodalom provinciáivá váltak. Bizáncot – bár több alkalommal betörtek területeire – a népvándorlás első hullámai Nyugat-Európánál kevésbé rendítették meg. A Birodalom megállíthatatlan hanyatlása a 6. században a Balkánra betörő avarok pusztító támadásaival kezdődött el, majd a 7. századtól az arab terjeszkedés miatt sorra veszítették el a kisázsiai és észak-afrikai provinciákat is.
A 7. században az avarok szövetségeseként, más források szerint Bizánc hívására foglalták el új hazájukat a korábban a Kárpátoktól észak-keletre eső területeken élő horvátok és szerbek. Ugyanebben a században jelent meg a Kelet-Balkánon a 10. századra jelentős hatalmi tényezővé váló, eredetük szerint onogur török – a déli szlávokkal és a már az ókorban itt lakó trákokkal összeolvadt –, nyelvüket szlávra váltó bogárok. Mindhárom nép a 9. században vette fel a kereszténységet, de míg a szerbek és a bolgárok többsége a keleti (görög) rítusú, a horvátok pedig az Adriai-tenger partján erőteljesen érvényesülő frank nyomásra a nyugati (latin) rítusú ágához csatlakoztak.
A sok évszázadon át tartó, a vallásfilozófiáról, a hittételekről, a szertartásrendről, valamint a művészeti kérdésekben is összeegyeztethetetlen nézetekről folytatott viták következtében, majd a nyelvi elkülönülés után (nyugaton a latin, Bizáncban a görög nyelv lett általános) a római katolikus és az ortodox egyház különválása az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadással vált véglegessé. A nyugati kereszténység vezetője az egyházat minden világi hatalom és uralkodó fölé rendelni kívánó római pápa lett.
A keleti ortodox (a görög szó jelentése igaz hit, ugyanez a szláv nyelveken pravoszláv) kereszténységnek soha nem alakult ki a nyugatihoz hasonló, központosított irányítása. Amíg a Keletrómai Birodalom fennállt, a legfőbb világi és egyházi vezető a császár volt. A Birodalom tartományaiban a helyi egyházakat a pátriárkák irányították, köztük a konstantinápolyi pátriárka a primus inter pares (első az egyenlők között) elv alapján csak tiszteletbeli elsőbbséget élvezett. A középkorban a patriarchátusok önálló, nemzeti ortodox egyházakká alakultak.
A szerbek középkori és újkori történelmük során csak rövid időszakokban élhettek független államban. A 12. századig zsupánok által irányított, gyakran egymással is ellentétekbe kerülő nemzetségi közösségek (zadrugák) a 900-as években bolgár uralom, majd 1204-ig ismét bizánci fennhatóság alá kerültek. Az önálló szerb államot megalapító I. Nemanja István (1113/14-1199) nagyzsupán élete végén Szimeon néven az Athosz hegyén épült kolostorba vonult vissza, halála után az ortodox szentek sorába emelték. Fiát, az első szerb királyt, II. Nemanjics Istvánt (II. Stefan Nemanjić) 1217-ben koronázták meg. A király öccse, Ratsko, Száva néven Szerbia első érseke volt. Ő, a későbbi a Szent Száva alapította meg a közép-szerbiai Žica székhellyel az önálló szerb ortodox egyházat, mely a görög helyett már az ószláv egyházi nyelvet használta a templomokban.
A Nemanjics dinasztia királyai, 1346-tól cárjai 154 éven át uralkodtak, ezt az időszakot tekinthetjük a középkori szerb államiság fénykorának. Az ország István Dusán király, majd cár (1331-1355) idején érte el legnagyobb kiterjedését: ekkor az Attikai-félsziget északi része, egész Macedónia és Albánia is szerb fennhatóság alatt állt. Északon a Magyar Királyságtól az ekkor ugyancsak Szerbiához tartozó Macsói bánság határolta. István Dusán cár uralkodásának végén, 1354-ben, a Márvány-tengert a Földközi-tengerrel összekötő Dardanella-szoros európai partjainál a Gallipoli félsziget elfoglalásával kezdődött meg az Oszmán Török Birodalom terjeszkedése nyugat felé.
A közel 150 éven át tartó hódításnak csak néhány fő eseményét említjük: Drinápolyt (ma Edirne) 1361-ben, a macedóniai Monastirt (ma Bitola) 1382-ben, Szófiát 1382-ben foglalták el. A törökök először 1381-ben támadták meg Szerbiát, öt évvel később bevették Ništ. I. Lázár nagyfejedelem többször sikerrel verte vissza a támadásokat, de 1389-ben Rigómezőnél (a koszovói Priština közelében) csatát veszett, a törökök elfogták és kivégezték . I. Lázárt még négy – egyre kisebb területek fölött rendelkező – uralkodó (despota) követte, de ez már a hanyatlás kora volt, majd a szerb államiság megszűnt.
A törökök balkáni terjeszkedése tovább folytatódott, az ellenük indított háborúkba – változó sikerrel – előbb Luxemburgi Zsigmond majd Hunyadi János vezetésével a Magyar Királyság is intenzíven bekapcsolódott. 1443-ban a fényes győzelmeket hozó balkáni hosszú hadjárat után 1444-ben a vesztes várnai csatában meghalt I. Ulászló magyar király. 1453-ban Konstantinápoly elesett, s ezzel a Nyugatrómai Birodalom utolsó bástyája is ledőlt. 1448-ban – 59 évvel Lázár nagyfejedelem után – Hunyadi János is csatát vesztett Rigómezőnél. 1456-ban Hunyadi még sikerrel védte meg Nándorfehérvárt, de nem sokkal ezután meghalt. Montenegró 1496-ban és végül Albánia 1501-ben történt meghódításával az egész Balkán-félsziget a törökök kezére került, a Birodalom határai elérték a Magyar Királyságot.
A török korban a Balkánon élő népek még nem a mai értelemben vett nemzeti egység, hanem vallásuk alapján határozták meg hovatartozásukat. A többségükben római katolikus horvátok, a török hódítás után igen nagy számban a muszlim hitre áttérő albánok és bosnyákok, valamint az ortodox egyház mellett mindvégig hűen kitartó bolgárok, görögök, macedónok és szerbek éppen a törökökkel szembeni, több mint fél évezreden át tartó ellenállás és folyamatos harc keretei között teremtették meg nemzeti önazonosságukat. Tekintettel arra, hogy – a dalmátok kivételével – a Magyarországon letelepedett délszlávok elhagyott települései mind a valaha független szerb állam területén voltak – az 1690-től itt élő ortodox vallású délszlávokat egységesen szerbeknek nevezzük.