Az 1990-es évek eleje óta Magyarországon  – nem szaktudományos körökben – ismét sokat lehet hallani a hun-magyar közös eredetről. Szentendrén az a kérés is felmerült, hogy a várostörténeti kiállításban – a római kor és a honfoglalás között eltelt időszakról szóló részben – a múzeum mutassa be a hun anyagot is .  Mivel biztosak vagyunk abban, hogy sokan közületek is találkoztatok már a hun-magyar kérdéssel, nem kerüljük meg a témát, de itt csak arra vállalkozhatunk, hogy idézünk azokból a forrásokból, melyre az  elmélet védői hivatkoznak, majd magyarázatot adunk arra, hogy miért nincs a kiállításban  egy szó utalás sem a hunokra.

Anonymus – Gesta Hungarorum, Szcítia

„Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. Majd királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott, és az egészet igen erős fallal vétette körül. (…) Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai .. ”

Anonymus – P. Mester, III. Béla király névtelen jegyzője volt (12–13. század)
Kép: a Gesta Hungarorum első oldala

Kálti Márk – Képes Krónika: A magyarok első bejövetele Pannóniába

„…a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak; majd elhatározták, hogy benyomulnak a nyugati tájakra. (…) Bírát is választottak maguk közül egyet, (…) hogy az intézze a viszálykodók pereit, fenyítse meg a tolvajokat, latrokat és gonosztevőket (…). Ezt a törvényes szokást a hunok, vagyis a magyarok Taksony fia Géza fejedelem idejéig megtartották. (…) Abban az időben Pannónián (…) a sabariai származású Macrinus fejedelem uralkodott, ki hadban jártas férfiú volt; megtudván, hogy a hunok a Tisza fölött megtelepedtek, és napról napra pusztítják országát (…) elküldte követeit a rómaiakhoz, és tőlük kért segítséget a hunok ellen (…) . A rómaiak pedig abban az időben az alemán származású Veronai Detrét a maguk akaratából királyul rendelték maguk fölé, őt kérték, hogy vigyen Macrinusnak segítséget; ez készséges szívvel beleegyezett; itáliai, germán és más, a nyugati részek mindenféle nemzetéből való seregével elindult. Eljutott Százhalomig, hogy Macrinusszal tanácsot tartson, vajon hol támadjanak a hunokra: átkelvén a Dunán, sátraikban, szállásukon avagy más helyen-e? Míg Detre és Macrinus megtelepedve ekképpen tárgyaltak, tanakodtak, a hunok Sicambriánál az éjszaka csöndjében tömlőkön átkeltek a Dunán, és kegyetlenül leöldösték Macrinus és Detre seregét.”

A Képes Krónika Nagy Lajos király udvarában 1360 körül készült krónika, szerzője Kálti Márk, a királyi levéltár őre
A képen a Képes Krónikának az az oldala látható, melyen Attila (fehér lovon) Leó pápával találkozik

Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei, Első tized, Harmadik könyv

„… ahogy a magyarok évkönyvei előadják – (a hunok) Dácia meghódítása után a két Pannóniára vetették a szemüket, átkeltek a Dunán, és el akarták foglalni, mert nemcsak a föld termékenységével és a táj szépségével tűnt ki, hanem kellemes éghajlatával is; a sabariai származású Macrinus prokonzul alatt alemannok és itáliaiak éltek benne nagy számban. (… Marcinus) hogy a hatalmas néptömeg el ne söpörje, elhívja Detriket, egész Germánia elöljáróját, aki erre tekintélyes sereget összeszedve alászáll Pannóniába. Tétény és Százhalom között, a Duna partjától tízezer lépésre fekvő  Potentiana városnál egyesül Macrinus seregével (…) Macrinus és Detrik nem tart a szkítáktól, mert úgy gondolja, hogy a közöttük hömpölygő Duna miatt amonnan semmi baj sem érheti őket, hiszen ezeknek nincsenek hajóik, hogy átkeljenek, és a folyón hidat sem verhetnek egykönnyen. De a hunok Szkítiában már sok folyón átkeltek hasonlóképpen, és miután az ellenség közelébe jutnak, összekötik a tömlőket, és éjnek éjszakáján észrevétlenül valamennyien átúsznak a Dunán Óbuda közelében, Sicambria alatt, ott, ahol most is fekszik egy falu. (…) Aztán gyorsan nyomulnak Potentianához, ahol a két vezér tábora áll, megrohanják az alvó és készületlen ellenfelet, amely a szkíták cselétől a legkevésbé sem tart. Iszonyú öldöklés kezdődik; sokan álomtól nyűgözve elvesznek, mielőtt felébrednének.”

Antonio Bonfini (1427/34 – 1502), humanista tudós, Mátyás, majd I. Ulászló király megbízásából tíz kötetben írta meg Magyarország történetét, amiből illusztrált kódex formában 1496-ra négy könyv készült el, a további kötetek fogalmazványa elveszett

Anonymus és Bonfini a hunok és a magyarok közös eredetét állították, Kálti Márk azonosnak tartotta a két népet. Bizonyos, hogy a krónikaírók a saját korukban ismert és elterjedt szóbeli és írott forrásokból merítettek, de ugyanakkor a szerzők a történetírás során a „dicső múlt”-ra vonatkozó uralkodói elvárásoknak is meg kellett feleljenek, s ehhez az „Attila – Isten ostora” kép felidézése nagyon megfelelt.

Az évszázadokon át tényként elfogadott hun–magyar hagyományt csak a 19. században, német és orosz szerzők, valamint a finnugor vagy a török nyelvrokonságot valló magyar kutatók kérdőjelezték meg.

Az idézett krónikarészletekben nekünk, szentendreieknek különösen érdekes az, hogy városunkhoz nagyon közeli helyszínek is szerepelnek bennük. Anonymus szerint Attila Duna-menti szálláshelye, Kálti Márk és Bonfini krónikájában pedig a hunok első hadi cselének (átkelés a folyón tömlők segítségével) színtereként az azóta nyomtalanul eltűnt Sicambriát nevezik meg. E város helyét mindhárman Budától, Óbudától északra („a hévizek fölött”, „Óbuda közelében”), azaz a mai Óbuda és Szentendre között határozták meg.

A krónikák alapján Budakalászon és Pomázon (ahol Sicambriát, más néven „Ős-Budavárt”, „Attila városát” keresik) és Szentendrén a régészeti gyűjteményekben tudományosan igazolt hun tárgyat még nem ismerünk, és csak nagyon kis számban kerültek elő más népek hun korból származó leletei. Ilyen a villa rustica ásatásakor előkerült cikáda fibula, egy budakalászi női sírban kerek, hun típusú csatot találtak, a Ferenczy Múzeumban több, a Dunakanyarból származó un. besimított kerámiát őriznek. Ezek a tárgyak azonban a lelőhely többi lelete alapján más betelepült népekhez (foederati) jobban köthetők. Vagyis jelenleg semmi sem bizonyítja, hogy a hunoknak szálláshelye lett volna Szentendrén vagy környékén.

A folyamatosan helyváltoztató, nomád életmódot folytató, hatalmas nyájakat és méneseket legeltető hunokról sok nyugat-európai, korabeli és utólagos — hamis forrásokra támaszkodó és rosszindulatú — leírással ellentétben egyetlen szemtanú festett hiteles képet. Priszkosz rétor nyugat-római követként, 448/449-ben személyesen járt Attila udvarában. Priszkosz írásos beszámolót is készített tapasztalatairól. Leírása településneveket nem tartalmaz, de több folyót is megnevez, melyeken utazott vagy átkelt. A folyónevek alapján rekonstruálható útvonala szerint Attila uralkodói központja, s benne a nagykirály fából épült palotája az Alföldön, a Tisza mentén lehetett. Jórészt ezen a töredékesen fennmaradt jelentésen alapulnak Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember című regényében a hunokról szóló leírások.