Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt viszonylagos nyugalom volt Szentendrén.

A március 15-dikei pesti események másnapján a reformmozgalmakban kezdettől az élen járó Pest Vármegye határozatot hozott, hogy a megye összes településén tanácsüléseket kell tartani a lakosság tájékoztatására, a „bal magyarázat elkerülése, álhírek elterjedése és rosszakarat által netalán megkísérlendő félrevezettetések meggátlása tekintetéből” .

Így került sor március 18-án a szentendrei tanácsülésre, melyen jelen volt a főbíró, az öt tanácsnok, „…valamint is az egész városból összehívott, ’s megjelent urak”.  A tanácsülésen résztvevő városvezetők üdvözölték a reformokat, hálát adtak Istennek, a megyének, a reformpolitikusoknak, de egyúttal – nagyon diplomatikusan – a bölcs uralkodónak is….

A megye rendelkezése szerint a városnak 308 nemzetőrt kellett kiállítani, a tényleges létszámot azonban nem ismerjük. Hadi események Szentendrén nem történtek. A lakosság többsége nem vett részt a szabadságharcban, ami a szerbektől nem is volt elvárható, ugyanakkor nyíltan az osztrákok mellé sem álltak. A közelben állomásozó osztrák csapatok élelemmel, takarmánnyal, szálláshellyel és ruházattal való ellátásában részt vettek, de ezt sem mindig jó szántukból tették. Egy alkalommal a császáriak a Vácott tartózkodó hadsereg számára is a szentendreiektől kértek élelmet. A városban nagy volt a felháborodás. Azzal érvelt a város tanácsa, hogy elég eltartaniuk a náluk állomásozó katonaságot. A parancs alól mégsem tudtak kibújni, és végül pénzt fizettek a váci katonaság ellátására. Máskor a Hatvan körül állomásozó császári seregnek kellett bakancsokat készíteni. A cipészeket felszólították, hagyják abba az egyéni rendelésre elvállalt munkákat, és szabott áron készítsék el a kívánt lábbeliket. 1849 júliusában pedig olyan parancs érkezett, hogy a szentendreieknek napi 400 db 4 fontos kenyeret kell sütni a császári hadsereg számára.

A városban általános császárhűség ellenére néhány szentendrei szerb is részt vett a szabadságharcban.

Jakov Ignjatovics (1822-1889), a Szentendrén született szerb író huszártisztként harcolt a magyar oldalon. Támogatta a forradalommal együttműködő szerb nemzeti pártot, de amikor azok szembefordultak a magyarokkal, Ignjatovics a támadásokat is vállalva szakított velük.

Ignjatovics 1848 márciusában találkozott Petőfi Sándorral is Pesten. Szerb rapszódia című önéletrajzában így írt erről:

„Petőfi valóban egykori szerb törzsek leszármazottja, de nem azoknak a szerbeknek utóda, akik Ćarnojević pátriárkával költöztek be az országba, hanem azoknak a leszármazottja, akik a Nemanja trónkövetelő hercegekkel jöttek ide, és egy ideig Budán éltek (…) és innen szóródtak széjjel a szomszédos Kunságban. (…)

 Egyik este a Komló-kertben hozzám lépett egy ismerősöm, s magával vitt, hogy bemutasson Petőfinek. Petőfi egy másik asztalnál ült, vidám társaságban; ismerősöm bemutatott neki, mégpedig mint szerbet. Bemutatkozáskor megemlítette a Petőfi nevet, de azt is hozzátette, hogy az igazi neve Petrović. Petőfi kezet fogott velem, de nem látszott rajta, hogy nagyon kedvére lenne a szerb név említése; közönyösen fogadott, fekete szemével komolyan rém tekintett, de további beszélgetésbe nem ereszkedett velem. Költészetről, politikáról vitatkozott a többiekkel, de a politikai dolgokról olyan furcsán, hogy minden szava forradalmi volt, s jobban elragadta a szabadság heve, semmint azt normális országban elképzelni lehet.”

A világosi fegyverletétel után Jakov Ignjatovics egy időre Szentendrén húzódott meg. Nagybátyja, aki ekkor a város rendőrkapitánya volt, titokban figyelmeztette is, hogy ne mutatkozzék a városban, mert le kellene tartóztatnia.

Neskó Jenő (1829-1873) szintén szerb családból származott. Apja, Papaneskovics Enthimius gazdag és művelt kereskedő, városi tanácsnok volt, aki magyar nemességet is kapott.  Az ő költségére végeztek az 1830-as években, elsőként, régészeti ásatásokat Szentendrén. Neskó Jenő tizenhét éves korától a császári tüzérezredben szolgált, de a szabadságharc kitörésekor beállt a magyar tüzérezredbe. 1849 júniusában hadnaggyá léptették elő. Klapka György parancsnoksága alatt Komáromban szolgált, így ő is csak másfél hónappal a világosi fegyverletétel után szerelt le, a komáromiaknak járó menlevéllel, s így bántatlanul haza tudott térni Szentendrére, ahol megnősült és haláláig a városban maradt. Az Opovacska templom mellett temették el.

A szabadságharc iratanyagában még egy szerb nevű szentendreit találunk: Kretsarovits Péter jogászt, aki őrmesteri rangban szolgált a nemzetőrségben. Név nélkül említenek még öt kézműves és 18 paraszt közlegényt.  A bevonulók vallási megoszlását is ismerjük: 20 római katolikus és öt óhitű, tehát Neskó Jenőn és Kretsarovits Péteren kívül még 3 szerb még biztosan bevonult a városból.

Frauenberg Jakab (1811-?), a neve alapján minden bizonnyal szentendrei német volt. 18 éves koráig katonai nevelőintézetben tanult, majd 14 éven át a 39-es gyalogezredben szolgált. 1843-ban őrvezetőként szerelt le. A szabadságharc kitörésekor önkéntesként csatlakozott nemzetőrséghez. A Damjanich János vezette harmadik, szegedi „fehértollas” honvédzászlóaljban teljesített szolgálatot.

A szabadságharc leverése után nem szentendrei születésű honvédtisztek is menedéket találtak városunkban. Az Ausztriában született, de ötéves korától Székesfehérváron nevelkedett Petzelt József (1805 k.-1850) Neskó Jenőhöz hasonlóan tüzérként szolgált 1823 és 1841 között. 1841-től az uralkodó kinevezte a pesti Mérnöki Intézet gyakorlati mértan, földmérés és vízépítészet tanárává. Itt Petzelt József a magyar mérnökképzés egyik megteremtőjévé vált. 1848-ban belépett a nemzetőrségbe, ahol ő lett a tüzérség parancsnoka, majd az 1848-ban alapított Hadi Főtanoda aligazgatójává nevezték ki. Az aradi várőrség tagjaként tette le a fegyvert 1849. augusztus 17-én, néhány havi fogság után kegyelemben részesült, de katonai rangját felfüggesztették, fizetését megvonták. Élete rövid hátralévő részét Szentendrén töltötte, földmérőként dolgozott. A szentendrei Új Köztemetőben a Kossuth Lajos Katonai Főiskola által emelt díszsírhelye előtt minden év március 15-én koszorúzási ünnepéllyel emlékezünk meg Petzeltről és egyúttal a szabadságharc katonahőseiről is.

A helyi krónika számon tartja még az eszéki születésű Schwarzenbrunner János (1822-1911) honvédszázados nevét is. Az osztrák 44-es gyalogezred nevelőintézetben tanult, 1838-tól 1944-ig közkatonaként szolgált. 1848-ban a délvidéken harcoló 3. Ferdinánd huszárezred tagjaként csatlakozott a magyar honvédsereghez. A világosi fegyverletételkor alszázados volt, de tiszti rangjától megfosztva közlegényként sorozták be a császári haderőbe. Leszerelése után – Petzelt Józsefhez hasonlóan – Szentendrén talált menedéket. 1884-től hajóstiszt lett a Duna-Gőzhajózási Társaságnál. A szamárhegyi temetőben nyugszik feleségével együtt, aki 59 évvel volt fiatalabb nála, s aki 45 évvel élte túl férjét.

Szem Adolf honvéd százados a komáromi kapitulációt követően haláláig a szentendrei adóhivatal végrehajtójaként dolgozott.