Szentendrét gyakran nevezik a „szerbek Rómájának”. 1690-ben a menekülők a pátriárka vezetésével érkeztek ide, s ezzel a város egy időre a Szerb Ortodox Egyház központjává is vált. Bár 1739-ben a patriarchátus Karlócára került át, Szentendrének a Budai Szerb Püspökség székvárosaként továbbra is meghatározó szerepe maradt a szerbség vallási és világi életében.

Szentendre ugyanis nem csak egyházi központ volt. Az I. Lázár nagyfejedelmet követő despoták uralmának végétől (1459) Miloš Obrenović fejedelem színre lépéséig (1815) szerb államiság nem létezett. Ezért a szétszóródott nép összetartása, politikai érdekeinek képviselete is a pátriárka, majd az őt követő püspökök feladatává vált. Az önálló Szerb Ortodox Egyházat 1219-ben megalapító első érsek élete és egész működése példaképül szolgált az egyházfők számára: Szent Száva az egyházi szervezett felépítésén kívül testvére, I.Nemanjics István király mellett államszervezői feladatokat is ellátott: ő állította össze az első szerb jogszabálygyűjteményt. Figyelmet fordított a nép kulturális felemelkedésére is, a kolostorok mellett iskolákat és kórházakat alapított, fordításaival elősegítette a szerb irodalmi nyelv fejlődését, s ő volt a Szent Szimeon életéről szóló könyv, az első szerb irodalmi nyelven írt mű szerzője is.

A középkori szerb virágkort a török hódítás megszakította, de Csarnojevics Arzén és a későbbi egyházi vezetők mindegyike tovább éltette ezt a szellemi örökséget. Működésük egybeesik a felvilágosodás eszméinek terjedésével, mely a magyar gondolkodókkal párhuzamosan a polgárosodás és a modern nemzettudat kialakítása szükségességének felismeréséhez vezetett. Csarnojevics Arzén pátriárka és a későbbi a püspökök nagyműveltségű emberek voltak, akik – a környezetükhöz tartozó világi szellemi elit segítségével – nem csak átmentették, de tovább is fejlesztették a szerb nemzeti kultúrát, s ezzel tevékenységük a római pápáknak a nyugat-európai szellemi-kulturális fejlődésben betöltött szerepéhez vált hasonlatossá.

Szentendrén épp úgy, mint Rómában, az egyházfők művészet- és kultúrapártoló tevékenysége főként a templomok építéséhez, szépítéséhez kapcsolódott. A pátriárka és a püspökök az építkezések kezdetétől igen nagy figyelmet fordítottak a templomok minden apró részletének művészi színvonalára, s természetesen arra is törekedtek, hogy koruk legjobb, gyakran messze földről idehívott mesterei dolgozzanak itt. Az ortodox rítusú templomok fő ékessége az ikonosztáz: a vallási előírások alapján megfestett szentképeket – meghatározott rend szerint – a külső és a belső szentélyt elválasztó képfalon helyezik el. A négy ma is működő szentendrei szerb ortodox templom ikonosztázai révén az ikonfestészet Közép-Kelet Európában lezajlott stílusváltása is megfigyelhető.

Vasilije Dimitrijević püspök engedélyével Nedelko Popović  temesvári ikonfestő készítette a Pozsarevacska templom még bizánci ízlést tükröző, arany hátteres szentképeit, s ugyancsak Dimitrijević püspök hívta meg 1746-ban azt az ukrán festőműhelyt, amely a Preobrazsenszka templomba a klasszikus ikonfestészetet már a nyugat-európai barokk stílusjegyeivel ötvöző ikonosztáz képeit festette.

Az 1760-as években az előzőnél nagyobb méretben újjáépített püspöki székesegyház ikonosztázára és a berendezés más részeire kerülő képek elkészítésével a korszak egyik legismertebb művészét, az orosz-ukrán ikonfestő műhelyekben tanult, szerémségi Vasilije Ostoićot (Osztoics Vazul) bízták meg, a dúsan aranyozott szentélyfalat valószínűleg Antonije Mihics tervezte. Az ortodox ikonfestők művészi alázatát jól példázza a Székesegyház ikonosztáza elkészítésének menete: elsőként az asztalos által tervezett képfal fa szerkezete készült el, s a hírneves festőművész a képeket úgy kellett méretezze, hogy azok beleférjenek a neki hagyott keretekbe.

A negyedik ma is szerb ortodox rítusú Blagovestenszka templom terveit a korszak egyik legjelesebb építésze, Mayerhoffer András (1690-1771) készítette, akinek nevét és tehetségét a gödöllői Grassalkovich kastély is fémjelzi. Ennek a templomnak az ikonosztáza készült el legkésőbb (1802-1803-ra). Mestere Mihailo Živković (Zsivkovics Mihály) budai ikonfestő, aki tanulmányait a Bécsi Művészeti Főiskolán folytatta. A késő barokk – rokokó – stílusban festett szentképek szokatlan, új eleme, hogy az addig kizárólag az örökkévalóságot megragadni kívánó, valós személyek karakterjegyeit soha nem ábrázoló ikonfestészettel szemben Zsivkovics már élő modellek segítségével dolgozott.

A 18. században sorra épülő templomok építészeti kivitelezése és berendezése mellett az egyháznak gondoskodnia kellett a szertartásokhoz szükséges felszerelésről is, köztük a régi egyházi szláv nyelvű liturgikus könyvekről is, melyeket – nyomtatott formában – csak nagyon drágán, külföldről lehetett beszerezni.

1690-ben, Csarnojevics Arzén pátriárka kíséretében azonban érkeztek Szentendrére írástudó szerzetesek is, akik a mai Lázár cár téren az időközben lebontott, Szent Lukácsnak szentelt templom mellett könyvmásoló műhelyt rendeztek be. A scriptoriumot vezető Kiprian (1650-1730) és szerzetestársai (Dániel, Mihail, Rafail) közös, Račanin neve arra utal, hogy mindnyájan abból a törökök által elpusztított, a középkortól 1690-ig a Drina folyó mellett lévő Racsa kolostorból, illetve az ott működő legendás könyvmásoló műhelyből menekültek el. Kiprian mester a munkáját Szentendrén nem csak egyházi könyvek másolásával, de az újabb generáció nevelésével is folytatta. Legtehetségesebb tanítványa Gavril Stefanović Venclović (1670-1749), aki nem csak másoló, de ügyes kezű festő-illusztrátor, szónok és prédikátor, író és költő is volt. Kéziratban fennmaradt írásai a szerb barokk próza és költészet felbecsülhetetlen emlékei. Venclović a Bibliát az ószláv egyházi nyelvről a formálódó újkori irodalmi szerb nyelvre fordította, és ő volt az első, aki – Vuk Karadžić nyelvújítását közel egy évszázaddal megelőzve – a szerb köznyelv megreformálását, a helyesírásban a fonetikus (kiejtés szerinti) írásmód bevezetését szorgalmazta.

A szentendrei szerb püspökök nem csak az egyházi művészet és kultúra előmozdítására fordítottak figyelmet. Egy szerb népiskola megalapításának gondolatát már az 1700-as évek közepén felvetették. Az elődeinél sok tekintetben megengedőbb politikát folytató II. József király azonban – bár türelmi rendeletével az ortodoxoknak szabad vallásgyakorlást engedélyezett – a közoktatásban a birodalomban élő minden nép számára kötelezővé tette német nyelvű iskolák alapítását. Emiatt a szerbek az ügyet szándékosan késleltették, az építkezés megkezdésére csak akkor kerülhetett sor, amikor a „kalapos király” a halála előtt nem sokkal – három kivételével – minden Magyarországot érintő rendeletét visszavonta.

A Fő téren, a Blagovestenszka templom szomszédságában álló kétszintes palotát 1793-ban kezdték el építeni, 1794-ben adták át. A homlokzaton elhelyezett márvány táblán ószláv nyelven ez a felirat olvasható:

„A járhatatlan sűrűséget átalakították az ember rendkívüli lakhelyévé. Ez a nemes tudományoknak szentelt templom a szerbek áttelepedésének százéves évfordulója után három évvel épült, és a hazafias szerb görögkeleti nem egyesült vallású egyházközösség állította fel 1793-ban.”

1812-től az elemi iskolának épült tanintézet emeleti szintjén működött a szerb nemzetiségű és szerb ortodox népiskolai tanítók első államilag elismert képzőintézete a Preparandija. Az iskola Zomborba történt elköltözéséig, 1816-ig eltelt négy évben összesen hatvannégyen szereztek itt tanítói képesítést. Az iskolában a szerb szellemi élet számos képviselője végezte tanulmányait, s ezzel a korabeli szerb értelmiség színe-javának kibocsátó helyévé vált.

1798-tól az elemi iskola jeles igazgatója Jovan Belenović szentendrei tanácsnok volt, akinek haláláról Vitkovics Mihály, Kazinczy széphalmi nyelvújítói törekvéseit Pesten támogató, szerb és magyar nyelven egyaránt kiváló író is megemlékezett. A tanítóképzőt Uroš Nestorović (1765-1825), a szerb közoktatás nagy alakja, a magyarországi szerb, román és görög tanintézmények országos inspektora vezette, aki tevékenysége során nem csak az iskolák szervezeti kérdéseivel és az oktatás minőségének javításával foglalkozott, de jelentős sikereket ért el az intézményeket anyagilag is támogatók körének bővítésében is.

A tanítóképzőben tanított a bajai születésű, Szentendrére nősült Vujić Joakim (Vujics Joakim, 1772-1847) író, aki a szerben és a magyaron kívül angol, francia, görög, héber, latin, német és olasz nyelven is beszélt. Ő állította össze az első szerb-francia nyelvtankönyvet is. Több mint 50 szépirodalmi mű szerzője, de emellett írt útikönyvet (Szerbiáról, Havasalföldről, Magyar- és Olaszországról), földrajzi tankönyvet és számos regényt, drámát fordított le, első sorban német nyelvről. Könyveinek nyelvezete közel állt a nép beszélt nyelvéhez. Vujić Joakimot tartják a „szerb színház atyjá”-nak: 1813 augusztusában az ő kezdeményezésére mutatták be a pesti Rondellában az első szerb nyelvű színielőadást, melyben ő maga is játszott. Színházszervező tevékenységet nem csak Pesten folytatott: lelkes amatőrökkel számos szerbek lakta városban – így Szentendrén is – bemutatott előadásokat.