A langobardok az Elba folyó mentéről Csehországon át a Dunántúlra vándorló nép 510-től 568-ig, 57 éven át lakott Pannóniában és Szentendre mai területén is. A langobardok magukat skandinávnak, minden germán nép legendás őshazájából származónak tartották. A történetírás őket tartja az „utolsó barbár nép”-nek, mely a Római Birodalom területére betelepedett. Nevüket a férfiak jellemző,  hosszú szakálláról kapták, melyet őshitük szerint Votan/Odin istentől kaptak. Mitikus történetükben Freia, Votan felesége azt tanácsolta a nőknek, hogy hajukat vágják le és készítsenek belőle maguknak ál-szakállt, s ha ezt megteszik, akkor biztosak lehetnek a győzelemben. A nép körében sokáig fennmaradt mesés eredetlegendák és régi hitvilág ellenére bizánci forrás alapján tudjuk, hogy a pannóniai langobardok egy része – legalábbis az uralkodó és környezete – már keresztény volt.

1961 és 1963 között a Pannónia-telepi Írószergyár területén tárták fel a hazánkban ma ismert legnagyobb, 92 sírból álló langobard temetőt. A tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek.

A nép temetkezésének érdekes vonása, hogy a Kárpát-medencében valaha élt népek közül ők temették a legmélyebbre halottaikat, a sírokat nem ritkán 4–5 méter mélyre is ásták.

A szentendrei sírmező központi részén előkelő – nemesi – férfi és női sír került elő, melyeket már a langobard korban kiraboltak. Körülöttük helyezkedtek el a harcosok sírjai.

A férfi sírok leletei az elhunyt társadalmi szerepére, rangjára utalnak. A teljes fegyverzettel eltemetett langobard férfiak számaránya a többi népvándorlás kori néphez viszonyítva egyedülállóan magas: 20 – 25 %. A nemes emberek és a szabad harcosok kardját a halott mellett helyezték el, a kerek, vasdudorral megerősített pajzs a koporsón kívül volt. Fő fegyverüket, a 2 m hosszú nyelű lándzsát utólag döfték a sírhalomba. A nemesek hátaslovát velük együtt temették el, a harcosokét külön, a temetőnek egy másik részében.

A női sírok mellékletei elsősorban a család életmódjáról gazdasági helyzetéről árulkodnak. Bár a leletek között néhány előfordul, a langobard nők általában nem viseltek fülbevalót, karkötőt és gyűrűt, sírjaikban más ékszereket: gyöngysort, ezüstből készült, legtöbbször korong vagy „s” alakú brosst, övcsatot, hajdíszt és gyöngyökkel kivarrt tarsolyt találtak. A szabad, férjezett asszonyok övén kulcsok voltak, fémpántokkal felfüggesztett, hosszan lelógó kristálygömböket és bőr- vagy textilszalagokra fűzött, nagy fibulákat viseltek. Az egyik női sírban vas sarlót, egy másikban orsógombokkal felszerelt fonókészletet találtak.

A langobardok a leírások szerint északi típusú, magas termetű, szőke hajú emberek voltak. Sírleleteik alapján lótenyésztéssel, pásztorkodással foglalkoztak. Cölöpökön álló házaikat fából építették, mivel azonban ezek kevés nyomot hagynak a talajon, ilyen épületet eddig még nem tártak fel Pannóniában.

A szentendrei temető peremén, feltehetően a szolgák sírjaiban talált csontok antropológiai elemzései kimutatták, hogy ezek az emberek a langobardok előtt itt élő népcsoportok tagjai közül kerültek ki.

568-ban a Duna túlsó partján avarok telepedtek meg. Bár korábban az avarokkal szövetségre lépve együtt győzték le a gepidákat az új, harcias nép árnyékában magukat veszélyben érző langobardok házaikat felégetve, temetőiket kifosztva elhagyták Pannóniát. 200 000 főt számláló, inkább menekülő, mint támadó seregükkel — melyben a harcosok mellett nők, idősek és gyerekek is voltak — betörtek Itáliába ahol Pavia központtal királyságot alapítottak. Utódaik a mai olaszországi lombardok, akikről egy észak-itáliai tartományt is elneveztek.

Kutass te is!

Keresd meg a térképen az észak-olaszországi Pavia várost! Járd végig képzeletben azt az utat, amit Szentendrétől Paviáig tett meg a langobard nép. (A leírások szerint a mai Szlovéniát érintve keltek át az Alpok déli nyúlványain.)