Egy több mint ezer éves oklevél szövegének olvasása nem könnyű feladat, még akkor sem, ha a középkori latinból mai magyar nyelvre fordították le. Mivel azonban ez az oklevél tartalmazza Szentendre első, még nem név szerinti említését, talán mégis érdemes egy próbát tenni!

,,A szent és oszthatatlan Háromság nevében. István Isten kegyelméből a pannonok királya. Ha kegyességünk nagyságából nemcsak legkedveltebbjeinknek, hanem elénk járuló híveinknek méltányos kéréseit is teljesítjük, különösképpen illő, hogy lelkünk teljéből a mennyeieknek igyekezvén szolgálni, szent egyházaink kérései iránt hajlandósággal legyünk, és azokat javakkal és birtokokkal ellátva felmagasztalni sürgős kötelességünknek ismerjük el. Tudatjuk tehát Isten szent egyházának, valamint mi magunk minden élő és eljövendő hívével, hogy lelkünk üdvéért négy várat, név szerint Veszprémet, ahol a püspökség székhelye van, Fehér várat, Kolon és Visegrád várait minden egyházukkal, kápolnájukkal és oltárukkal, nemkülönben összes határaikkal és területükkel Szent Mihály veszprémi egyházának rendeljük alá. Továbbá átengedjük, adjuk és adományozzuk királyi beleegyezésünkkel és hatalmunkkal az említett veszprémi egyháznak Kér nevű falut Veszprém megyében, ahol – mint mondottuk – a püspökség székhelye van és a Fehér vár megyéjében fekvő három falut, név szerint Ősit, Kért és Börgöndöt, ugyanígy Kolon vár területén egy falut, Marcalfőt, Visegrád megyéjében a Duna fölött fekvő falut, amelynek jobb felén az Apurig nevű patak folyik; hasonlóképpen Füle nevű falut, amely Urhida vár kerületében fekszik, minden haszonvételükkel és tartozékaikkal, úgymint szolgáikkal és szolganőikkel, rétjeikkel, szőlőikkel, szérűkkel, házhelyeikkel, épületekkel, mezőkkel, földekkel, megművelt és meg nem művelt szántóföldjeikkel, halászattal, vadászattal, vizeikkel és vízfolyásaikkal, malmokkal, járható és járhatatlan utakkal, bárminemű jövedelmeikkel, hogy mindezeket, miként adtuk, az idők végéig megtámadhatatlanul birtokolja. És joga legyen Szent Mihály említett veszprémi egyházának, melyet István, a nagyszentségű püspök kormányoz, a mondott váraknak és falvaknak birtokolásához úgy, amint ezt előrebocsátottuk, valamint ahhoz, hogy ezeket nevezett István püspöknek, aki ezt az egyházat kormányozza, és az ő utódainak örökre alárendelje, félretéve bárkinek is ellentmondását. Végezetül királyi hatalmunknál fogva parancsoljuk, hogy semmiféle herceg, határispán, ispán, püspök, érsek, alispán, falunagy, bíró vagy adószedő, sem bárki más nagy vagy kis személyisége országunknak ne merészelje Szent Mihály veszprémi egyházát a fentmondottaktól megfosztani, vagy bármely ingó és ingatlan, szerzett vagy szerzendő javaiban és mindazokban, amik az említett várakban, azok tartozékaiban és határaiban és a falvakban hozzátartoznak, vagy bárhol is alája vannak rendelve, megrövidíteni, avagy e szent egyház püspökét, Istvánt és utódait háborgatni.
Aki pedig jelen parancslevelünket megszegné, vagy Szent Mihály említett veszprémi egyházának jótevő püspökét, Istvánt és utódait az fent írt egyházi javakban és adományokban háborgatni megkísérelné, tudja meg, hogy nyolcezer font színaranyat fog fizetni, felét kincstárunknak, másik felét Szent Mihály veszprémi egyházának és kiváló püspökének, Istvánnak és utódainak; 318 atya átka fogja őt sújtani; örök büntetés lesz osztályrésze, és a pokol tüzében fog örökké égni. Hogy ez nagyobb hitelű legyen és mindenki szorgosan betartsa, ezen oklevelet saját kezünkkel megerősítjük, és alján gyűrűnk rányomásával megjelöltettük.
(István úrnak, a nagyjámborságú királynak jele.)
(Kelt Sólyban, Szent István vértanú kápolnájánál. Az Úr megtestesülése után az 1009. esztendőben.)”

Az adománylevél megerősíti a valószínűleg már Géza fejedelem alapította veszprémi missziós püspökség határait és új birtokokat is hozzárendel – köztük Szentendrét is. A Szent István által alapított vagy oklevéllel megerősített nyolc püspökség (a bihari, a csanádi, az egri, az erdélyi, a győri, a pécsi, a veszprémi és a váci) valamint a két érsekség (Esztergom és Kalocsa) mindegyike négy-öt (az erdélyi kilenc) világi ispánságot – megyét – foglalt magában.

A veszprémi püspökség területe is hatalmas volt, a Dunántúlnak a Dunától a Dráváig terjedő széles sávjára, Visegrád (a későbbi Pilis), Fejér, Veszprém, Kolon (Zala és Somogy?) megyékre terjedt ki.

Az egyházmegyei fennhatóság nem a föld tényleges birtoklását, hanem azt jelentette, hogy a Szent István által bevezetett, a területen beszedett tized – „Akinek az Isten évente tízet adott,tizedet adjon Istennek.”–, az egyházmegyét illette meg.

A püspökségnek adományozott várak – ispánsági központok – megnevezésével (Veszprém, Fejér, Kolon, Visegrád), az egyházmegye fennhatóságának területét, határait jelölték ki. A falvak (Ősi, Kér Börgönd, Marcali, Füle és persze az Apurig-menti település, Szentendre) viszont földjükkel, népükkel, jószágaikkal és más javaikkal együtt a püspökség szolgálatába kerültek.

Felmerülhet a kérdés: miért volt fontos egy Visegrád-közeli, vélhetően jelentéktelen, névvel még nem, csak patakja által meghatározható falu is a hatalmas veszprémi püspökségnek? Az okot abban is kereshetjük, hogy miután 972-ben Géza fejedelem áttette székhelyét Esztergomba, megnőtt a Dunakanyar településeinek jelentősége, s ez tovább erősödött, amikor Szent István 1001-ben nem a térítésben nagy szerepet vállaló Veszprémet, hanem Esztergomot választotta érseki székhelyül. A terület kiemelt szerepe attól sem változott meg lényegesen, hogy Szent István 1018 után Székesfehérvárt tette az uralkodó család szakrális központjává, temetkező helyévé.

A Veszprémtől távoli, a püspökség keleti végein fekvő falu – a középkori Szentendre – fejlődése bizonyára ezután kezdődött el: a Templomdombon megépült az első templom, melynek védőszentje Szent András apostol lett. Bár az ispánság (megyeszékhely?) Visegrádon volt, Szentendrén püspöki udvarház épült, majd később, a 12–13. században a főesperességet is ide helyezték (az oklevelek először 1226-ban említik). Szokatlan ez a korabeli Magyarországon, mert a világi és az egyházi igazgatás intézményei – az ispánságok és a főesperességek – általában ugyanazokon a településeken voltak.

Az oklevél utolsó bekezdésében az abban leírtak tartalmát megszegők számára felsorolt büntetések – az evilági pénzfizetési kötelezettség és a túlvilági pokol kínjai – között egy érdekes félmondat szerepel: „318 atya átka fogja őt sújtani”. Ez az átokformula csak két ma ismert, Szent István által kibocsátott oklevélben szerepel. A 318 atya a kisázsiai Niceában (Nikaia) 325-ben megtartott egyházi gyűlés (az első egyetemes zsinat) résztvevője volt, akik a kereszténység alapvető hitelveit megfogalmazták. A középkori latin és görög egyházakat egyaránt évszázadokra meghatározó döntéseik ellenére csak a keleti, görög-ortodox egyházi iratokban fordul elő a 318 atya említése, a nyugati, latin nyelvű oklevelekben nem. Ezért a kutatók egy része azt feltételezi, hogy a sólyi oklevél egy korábbi, görög nyelven (és bizánci gondolkodás szerint) írt dokumentum szövegrészeit vette át. Ebből következően tartalmuk egy része 1009-nél korábbi keletkezésű is lehet!

A sólyi oklevél fennmaradását egy kalandos történet segítette elő. 1276-ban, az akkor még gyermek IV. (Kun) László uralkodásának idején kitört trónviszály és belháború során a trónkövetelő Csák nemzetség katonái felgyújtották a veszprémi püspöki levéltárat. Egy délvidéki katona, aki nem tudott olvasni, ezért nem is sejtette, hogy milyen fontos iratok kerültek a kezébe, ellopta az eredeti, Szent István kori oklevelet és annak egy IV. Béla kori oklevélben szereplő, szó szerinti átiratát. Leszármazottai megőrizték a kincset, melyet a zsákmányszerző unokája 66 évvel később, 1342-ben, már Anjou Károly Róbert uralkodásának idején – szép jutalom ellenében – szolgáltatott vissza a veszprémi püspöknek. Az eredeti, Szent István által jegyzett dokumentum az azóta eltelt évszázadok során végleg eltűnt, de a IV. Béla kori átirat máig fennmaradt. Tehát – ne szépítsük a tényeket – egy tolvajnak köszönhető, hogy Szentendre első okleveles említése nem vált a 13. században a tűz martalékává!