A soknemzetiségű város mindennapi életéről beszédesen tanúskodnak az ebből az időből már rendelkezésünkre álló hagyatéki leltárak, az inventáriumok, a boltok árukészletének összeírásai valamint a Ferenczy Múzeum helytörténeti gyűjteményében a korszakból fellelhető tárgyak.
A 18. század első felétől egyre gyakoribb hagyatéki összeírások és végrendeletek azt jelzik, hogy a városban rövid időn belül kialakult egy olyan jómódú, sőt, gazdag réteg, amelynek hátramaradott javait a kor jogi előírásai szerint, lehetőleg igazságosan kellett elosztani a gyakran több házasságból származó utódok és a rokonok között. A leltárakban a készpénz, valamint a vagyon alapját képező ingatlanok, házak, földek, szőlők mellett gyakran a pincében tárolt bor mennyisége, a nagyobb háziállatok (lovak, tehenek, ökrök), szerszámok, valamint a háztartásokban használt eszközök is szerepelnek, melyek felsorolásából és leírásából következtetni lehet a tulajdonosok életmódjára, életszemléletére is.
A leltárakban szereplő és a mai napig fennmaradt lakóházakról megállapítható, hogy – bár gyakran emeletesek voltak, s így a hajdani jobbágyporták után valóban „palotáknak” tűnhettek – nyoma sincs bennük a család igényeit meghaladó számú szobáknak, vagy a fölösleges hivalkodásnak. Még a leggazdagabbak is csak egy-két, nagyobb családok legfeljebb négy szobát használtak, a házban több helyet foglalt el az üzlet vagy műhely és a raktárak, mint a lakótér. A bútorok egyszerű, díszek nélküli asztalosmunkák voltak. Némelyik leltárban szerepel egy vagy több almárium, mely egy alul a ruhák, textilek és más tárgyak számára tömör-, felső részén a benne tartott étkészleteket, dísztárgyakat, könyveket láttató, üvegezett ajtókkal zárható polcos szekrény volt. A hagyatékokban sok, a szerbek szokása szerint párnázott, bőrrel kárpitozott szék is szerepel.
A szerb lakások az egyszerű bútorok ellenére szépek és otthonosak lehettek, mert a Balkánon elterjedt keleti ízlésnek megfelelően feltűnően sok szőnyeggel, rojtos és hímzett terítőkkel, rézből készült tárgyakkal és képekkel – ikonokkal – díszítették ezeket.
Ebből az időből nem maradt fenn sem női, sem férfi viselet. Az inventáriumokban leírt – kisszámú, de értékként számon tartott, valószínűleg különleges, ünnepi alkalmakra fenntartott – ruhadarabok alapján mégis könnyen elképzelhetjük a módos szerb lányokat, asszonyokat. Szerették a selymet, a bársonyt, az erős, kék, sárga, vörös színeket, a csipkés, fémszállal hímzett kendőket, gyöngyös főkötőket. A selyemszoknyák és ruhák legtöbbször csíkosak voltak, ezüstgombokkal záródtak. A lábbeli nyáron papucs, télen csizma volt. A hideg hónapokban általában vastag kendőt viseltek, de a leltárakban előfordul szőrmebunda is.
A nagy számban máig fennmaradt, jellegzetes, vékony, finom anyagból szőtt, gyakran arany- és ezüstszállal kivarrt szerb díszkendőknek, a peskireknek az ünnepekhez kapcsolódó szertartásokban volt szerepük, valamint a házban lévő ikonokat díszítették fel ezekkel.
A módos németek hagyatékait számba vevő leltárakban ugyancsak egyszerű, inkább hasznos, mint díszes bútorok szerepeltek. A német női viselet visszafogottabb volt a szerbekénél, az ünneplő ruhák anyaga taft , s gyakrabban említenek szövet, flanel és karton ruhákat is. Náluk a leggyakoribb szín a kék, a vörös és a fekete, melyhez csipkés, fehér kendőt viseltek.
Érdekes, de egyáltalán nem meglepő, hogy a városban élő magyar nők viselete sokban hasonlított a többségben lévő és gazdagabb, ezért az ízlést átformáló, mondhatni a „helyi divatot diktáló” szerbekéhez. A lányok viselték a magyar pártát, de a ruhák színei már a szerb ízlést követték. Ugyanakkor a szerb, a dalmát és a német nők átvették a magyaroktól a pruszlikot, az ing fölött viselt, gyakran hímzéssel vagy zsinórozással díszített, lehetőleg ezüstgombokkal záródó, rövid mellényt. A dalmát női viselet jellegzetes darabja volt a pagi, a velencei csipkéből készült gallér.
A kevésbé „divatkövető” magyar férfiak megtartották az ország minden vidékén jellemző ruhadarabokat: az inget, a mentét és a dolmányt, de hasonló ruhadarabok a szerb és a német férfiak hagyatékaiban is maradtak. A dalmát férfiakat jellegzetes fejfedőjükről, a fezről lehetett megismerni.
A leltárakban gyakran szerepeltek konyhai eszközök is, melyek kezdetben cserépből, fából, rézből, cinből és vasból készültek. Jelentős értéknek tartották ezeket is: Sambati György (feltehetően magyar) kovácsmester 1752-ben kelt testamentumában a lova, ökrei és tehenei megemlítése előtt rendelkezik arról, hogy két vasfazekát kik örököljék. A nagyobbat feleségére, a kisebbet a templomra hagyta, hogy értéke fejében miséket mondjanak az ő és atyafiai lelki üdvéért. A század második felére a hagyatéki tárgyak között megjelentek az igényes, porcelán- és üvegtárgyak is.
Ugyancsak a mindennapi élet apró részleteire következtethetünk a 18. század végén készült boltösszeírásokból.
Az első ilyen felmérés 1792-ben készült, ez huszonegy szentendrei üzlet árukészletét veszi számba. A tulajdonosok latinosított neve – három magyar hangzású kivételével (Fogas, Földvári, Keresstényi) – jellemzően szerb, macedón vagy dalmát. A tabernákban és a fornicekben első sorban a lakosság mindennapi szükségleteit kielégítő árucikkeket lehetett vásárolni: olajat, cukrot, rizst, ritkábban árpagyöngyöt (gersl), emellett tűt, cérnát, drótot, szögeket, papírost, keményítőt és kékítőt (a ruhákat a mosás után optikailag fehérebbé tevő anyagot). Lisztet nem árultak, mert a lakosság a kenyérre valót általában maga termelte meg, vagy szemes gabonaként szerezte be, s maguk őröltettek a malmokban.
Az étkezési kultúra kifinomultságára utalnak a változatos fűszerfélék: a borson kívül gyömbért, szegfűborsot, szerecsendiót, luxuscikknek számító sáfrányt, a kedvelt, keleties édességekhez mazsolát (marsola szőlő), mandulát lehetett vásárolni, és persze a törököktől átvett kávét is.
A borászattal kapcsolatos anyagokat, a hordók tisztítására való ként (büdöskő) – és a galitz követ, a permetezésére használt rézgálicot is ezekben az üzletekben szerezhették be a szentendreiek.
Megtévesztő egy másik, több helyen is kapható termék neve: az eleven(y) kényeső ugyanis nem a kén, hanem a higany volt, amit ebben az időben rovarirtás vagy állatgyógyítás céljára zsírba vagy más, kenhető anyagba kevertek.
A háztartásokban és a gazdálkodáshoz szükséges áruféleségek mellett a huszonegyből csak alig néhány olyan üzlet volt, melyekben nem árultak szépítkezést szolgáló cikkeket: tucatnyi fésűt, tükröket, hajport, de a boltok végszámra tartottak különféle színes vagy csipkés pántlikákat, szalagokat is.
Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a szerb betelepülés után 100 évvel Szentendre jómódú, virágzó város volt, lakóinak többsége nem a puszta létfenntartásért küzdött, kényelmüket különféle szolgáltatások biztosították és gondolhattak a kellemes életet biztosító dolgokra is. Vályi András: Magyar Országnak leirása című, 1796 és 1799 között megjelent könyvének Szentendréről írt része is ezt igazolja: