A kutatók általában megegyeznek abban, hogy az emberiségnek — a tűz megismerése és alkalmazása mellett — a másik legfontosabb találmánya a kerék felfedezése volt. Segítségével — pontosabban a tengelyekre szerelt két vagy négy keréken futó eszközzel — megoldódott az addig kizárólag az embereket és az állatokat terhelő szállítás, mely a kereskedelem és általában a gazdaság fejlődését eredményezte, s a nagyobb távolságokra történő utazás is kényelmesebbé vált, a világ kitágult.

A Ferenczy Múzeumi Centrum helytörténeti gyűjteményében őriznek egy mindössze 9 x 9 cm-es, különleges tárgyat: a Budakalászon megtalált agyag kocsimodellt. Ez az egyik olyan régészeti lelet, melynek feltárása után az egyetemes régészet tudomány megismerte Budakalász és az ásatást végző Soproni Sándor, a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum akkori igazgatója nevét.

Az 1950-es évek elején általánosan kialakult vélemény volt, hogy Mezopotámiában „találták fel” a kereket, valamint ennek folyományaként a teherszállításra használt szekeret és a személyszállításra alkalmas a kocsit, melyeket Európában – kisázsiai közvetítéssel – csak a bronzkorban kezdték el használni. Ezt az elméletet döntötte meg az 1953-ban előkerült budakalászi kocsimodell, mely egyértelműen egy az előbbieknél korábbi, rézkori temetőből származik. Évtizedeken át ezt a tárgyat tartották Európa egyik első kocsi ábrázolásának. Az agyagkocsi előkerülése óta eltelt 60 évben találtak több azonos korú kocsiábrázolást is, sőt, valódi őskori szállítóeszközök fakerekeit és fatengelyeit is azonosították, de az ma is tény, hogy a késő rézkori kocsimodellek a Kárpát-medence középső részén (Pest és Komárom–Esztergom megyében), a Duna vonalától délre és nyugatra fordulnak elő a legnagyobb számban.

A feltehetően kultusztárgyként, esetleg merítő edényként használt budakalászi agyagkocsi jelképes, csontváz nélküli sírból került elő. Egy nagyobb méretű tál alatt feküdt, mellette jáspis penge és kőszilánkok voltak. Bekarcolt díszei alapján következtethetünk az ábrázolt szekér anyagára és szerkezetére: a tömör fából készült, tengelyeken forgó kerekeket deszkalapra szerelték, a kas négy oldalát felfelé szélesedő, trapéz alakú, vesszővel befont elemek alkották.

A budakalászi, 437 sírjával mindmáig egész Európában a legnagyobb ismert késő-rézkori temetőt az egy ausztriai településről elnevezett badeni (első magyarországi lelőhelye alapján pécelinek is nevezett) kultúra népe használta. Ez a népesség a mai Dél-Németországtól Bulgáriáig terjedt el, a mezopotámiai sumér városok virágkorával egy időben. Bár a budakalászi temetőhöz tartozó települést még nem találták meg, a kultúra más lelőhelyein előkerült ásatási adatok alapján rekonstruálható, hogy milyen házakat építettek.

Tudjuk azt is, hogy a badeni kultúrában kultikus tisztelet övezte a szarvasmarhákat, több sírban a halott mellé ilyen állatokat is temettek. Ezért egyes feltételezések szerint — és ezt ábrázolások igazolják is — a kocsikba /szekerekbe nem csak szarvasmarhákat, hanem juhokat is befogtak. Az ekkoriban a Kárpát-medencében is meghonosodott gyapjas juhokat nemcsak húsukért, de tejükért és nyírható gyapjukért is tartották, s ennek a textilkészítésben és az öltözködés-kultúra fejlődésében is fontos szerepe volt.

A temető európai viszonylatban is kiemelkedő jelentősége miatt elvégezték az előkerült csontleletek teljes antropológiai vizsgálatait. Ennek alapján megállapították, hogy a legkorábbi, hamvasztásos temetkezések után ugyanaz a népesség még 6 generáción át, 200 évig használta a temetőt. Az elemzések azt is kiderítették, hogy — különösen a gyerekek körében — feltűnően gyakori volt a tbc-fertőzés, ami a hiányos táplálkozásra vezethető vissza.

A badeni (péceli) kultúra leleteit Szentendrén a Pannónia telepen, a Püspökmajorban és a Pap-sziget déli részén tárták fel.